Fehér éjszakák (2019) – kritika

Ari Aster tavaly nagyot robbantott az Örökséggel, és a fiatal író-rendezőt egyből ki is kiáltották a horror műfaj új üdvöskéjének.

Nem véletlenül, hisz a fent említett film tényleg képes volt némiképp a gyökerekhez visszanyúlva megújítani a műfajt és lássuk be, a horroroknak erre szüksége is van.

Mondom ezt úgy, hogy én nem vagyok nagy rajongója az Örökségnek: tudjátok, van az úgy, hogy látom, hogy mik azok az elemek, amik miatt dicséret illeti Aster-t és a filmet, de valahogy mégsem az én alkotásom. Előfordul az ilyen. Nem passzoltunk.

A Fehér éjszakákra ennek ellenére is nagyon kíváncsi voltam. Egyfelől azért, mert mi van ha most magával ragad Aster víziója, na meg azért annak is ki kell derülni, hogy az Örökség csak egy egyszeri siker, vagy tényleg tehetséges ez a srác.

Jelentem: a Fehér éjszakák már sokkal inkább az én filmem. Ettől függetlenül rengetegen utálni fogjátok, erre nagy tétekben mernék fogadni.

Még én is utálom a “nehéz” kifejezést, főleg ha egy filmre mondják – pedig én is szoktam -, de higgyétek el, ha a Midsommar-t egyetlen szóval kellene jellemeznem, akkor az a nehéz lenne. Először is nem egyszerű feladat végignézni. Nem azért, mert vontatott, legalábbis számomra egyáltalán nem volt az, hanem mert úgy a huszadik perctől elkezdjük érezni, hogy itt valami nagyon nem stimmel – de igen sokáig kell arra várnunk, hogy meglássuk, hogy pontosan mi is.

Másrészt pedig az egész film atmoszférája meglehetősen lélekölő. A nyitás még aránylag egész könnyed – na nem az első percek, inkább második negyedóra -, de aztán…

Christian (Jack Reynor) már évek óta jár Dani-vel (Florence Pugh) és már megunta a kapcsolatot, szakítani szeretne. Azonban egy tragédia ezt lehetetlenné teszi, így kényszerből meghívja a lányt, hogy tartson vele – és a haverokkal – egy kis svéd falucskába, ahol épp akkor tartják a kilencvenévente aktuális kilencnapos fesztivált.

A fiatalok pedig egy könnyed, némileg woodstock-i hangulatú varázslatos kis mezőre érkeznek meg, ahol a lehető legnagyobb örömmel és szeretettel fogadják őket. Azonban ahogy telnek az órák és napok, úgy lesz minden egyre furább és mire leesik a fiataloknak, hogy itt valami nagyon nem stimmel, addigra már lehet, hogy késő…

Oké, egy pofonegyszerű szektás cuccnak tűnik így leírva, tudom. A Fehér éjszakák azonban ennél sokkal több, jóval mélyebb, de nem úgy, hogy az mindenkinek tetsszen. Nagyon nem úgy. A mélysége a nagyon apró jelekben érhető tetten, de nem kapkod (sőt), és nagyon nehéz megtalálni azt a pontot, azt a határt, ahol elválik a horror és a művészfilm. Sőt, őszintén szólva én ezt nem is nevezném horrornak: a legtalálóbb talán az, ha úgy jellemzem, hogy egy mozgóképes groteszk festmény, amit nagyon sokáig kell nézni ahhoz, hogy összeálljon.

Viszont sokaknak nincs annyi türelme, hogy ezt végigállja.

Pedig akit a kellő hangulatban kap el, az egy nagyon különleges filmmel, egy képzőművészeti alkotással lesz gazdagabb. A többiek viszont bosszúsan távoznak majd – akár idő előtt -, pedig Aster ezúttal (is) valami nagyon egyedit alkotott.

Szóval… amit tanácsolhatok az az, hogy akkor álljatok neki, amikor nagyon nyitottnak érzitek magatokat… amikor vágytok valami igazán különlegesre, valamire ami hatással lesz rátok, de nem várjátok azt, hogy szörnyek ugorjanak elő a sarokból üvöltve. Mert ez nem az a film.

Ez művészfilm. Egy olyan művészfilm, ami rendesen megdolgozza a nézőt. Úgyhogy most már hivatalos: én várom Aster harmadik filmjét, a srác bizony tud valamit.