Elátkozottak (2020) – villámkritika

User Rating: 6.5

Thomas Robert Lee megnézte a Boszorkányt és arra gondolt: végre egy üdítően friss horror. Miért is ne csinálhatnék én is valami ilyesmit?




Robert Eggers 2015-ös horrorja a The VVitch talán az évtized legmegosztóbb ijesztgetése volt. Akik régóta velem tartanak, azoknak nem árulok el nagy titkot, de azért idebiggyesztem még egyszer: én imádtam.

Hirtelen ijesztgetések helyett a lassú történetvezetéssel, baljós környezettel és egy ki nem mondott, szinte meg nem mutatott gonosszal hozta rá a sikítófrászt a nézőre.

Én pedig, sokakkal egyetemben úgy vélekedtem, hogy igen, egy horrornak pontosan erről kellene szólnia. A bőr alá kúszó feszültségről, nem pedig arról, hogy repkednek a végtagok és üvölt a rém a kamerába.

Azonban nem véletlenül készül ilyen kevés jó horror. Hasonszőrű atmoszférát felépíteni ugyanis iszonyatosan nehéz meló, ennél sokkal könnyebb út az, ami jumpscare-rel van kikövezve. Ráadásul a nép szeme és agya annyira megszokta már a gagyit, hogy a nézők fele háborogva követelte vissza a pénzét (jó, most túloztam), hogy mi volt ez, ez nem horror. A másik fele viszont megnyalta mind a tíz ujját.

Szóval, igen, szinte biztos vagyok benne, hogy Lee is nagy rajongója Eggers mozijának, mert az Elátkozottak és a VVitch közötti hasonlóság akkora, hogy az biztosan nem a véletlen műve.

Másolni önmagában pedig nem bűn, főleg a nagyoktól (ne felejtsük el, hogy például Munkácsy is hosszú évek másolásával kezdte pályafutását).

Ezúttal ugyan nem a 17. század elején járunk, ám az elszigetelt, ugyanakkor mélyen vallásos közösség élete ezeket az időket idézi. Fundamentalista kereszténység és boszorkányüldözés a pestis idején a témánk fő mozgatórugója. Hisz egy ilyen szektaszerű csoport hogy máshogy is reagálhatna, ha látszólag mindenkit súlyt az Örökkévaló, kivéve Agatha Earnshaw-t és gyönyörű lányát Audrey-t. Akik ráadásul még csak nem is hívők.

Hát hogy lehet ez? Talán lepaktáltak az ördöggel?

Egy biztos: a felekezet tagjaiban ez a gyanú fogalmazódik meg, és Audrey-nak fel kell vennie a kesztyűt, hogy kiálljon magukért.

Ha esetleg úgy érzed, hogy némiképp darabosan foglaltam össze a fő mondanivalót, akkor a hiba nem a te készülékedben van: valóban így van. Méghozzá azért, mert az Elátkozottakat nem egyszerű elmesélni (ahogy amúgy a Boszorkányt sem), egész egyszerűen azért, mert a film inkább az érzésekkel játszik, mintsem a történettel. Nagyjából megvan ez a váz, de nem emiatt marad emlékezetes, hanem a körítés az, ami ezúttal (is) jól sikerült.

Hűvös, távolságtartó kamerakezelés, de épp ezért kirívóan remek operatőri munka, kifogástalan dialógusok, és ami a legfontosabb: hibátlan színészi játék mindenki részéről, különösképp kiemelve a főszereplő lányt alakító Jessica Reynolds-ot, aki nem csak gyönyörű, de rendkívül tehetséges is.

Mindazonáltal a remek összképet azért egy picit elrontotta a befejezés – de összességében részemről ez így még megbocsátható.




Szóval én maximálisan ajánlom az Elátkozottakat, azzal a kitétellel, hogy ha a Boszorkányt nagyon nem szeretted, akkor szinte borítékolható, hogy ezt sem fogod.

Összegzés
Remek - pszichológiai - horror a Boszorkány nyomdokain.
6.5

Szólj hozzá! Számít a véleményed és regisztrálnod sem kell!

avatar

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .