Éden (2024) – Eden – kritika

Az Éden már az első jeleneteiben világossá teszi, hogy nem klasszikus túlélőfilmként akar működni, pedig első ránézésre minden adott lenne hozzá.

Van egy elszigetelt sziget, van néhány egymástól teljesen eltérő ember, vannak nagy eszmék a civilizáció meghaladásáról, az önfenntartásról és az újrakezdésről, aztán szépen lassan megérkezik melléjük az éhség, a hiúság, a birtoklási vágy és az a fajta féltékenység, amelyből előbb-utóbb mindig valami csúnya dolog lesz. Ron Howard filmje ezért nem annyira a természettel vívott harcról szól, hanem arról, hogy az ember mennyire gyorsan képes pokollá alakítani azt a helyet, amelyet eredetileg menedéknek vagy új világnak képzelt el. A film alaphelyzete a harmincas években, a Galápagos-szigetekhez tartozó Floreanán bontakozik ki, ahol egymás után érkeznek meg azok az emberek, akik mind ugyanabba a térbe vetítik bele a saját rögeszméiket. Ez a közös tér azonban nem békét, hanem egyre pusztítóbb összeütközést termel ki.

Éden – ahol korántsem paradicsomi az élet

A történet egyik legerősebb vonása, hogy nem egyetlen főhősre épít, hanem három különböző világszemléletet ereszt össze ugyanazon a kietlen helyen. Az első párost Jude Law és Vanessa Kirby alakítja, mint Friedrich Ritter és Dore Strauch, akik afféle önjelölt civilizációtagadók, és úgy érkeznek a szigetre, mintha egyszerre akarnának kiszakadni a világból és közben példát mutatni neki. Ritter különösen érdekes figura, mert a film elején még nem egyszerűen különcnek látszik, hanem olyan embernek, aki már régen átbillent abba az állapotba, amikor az eszme fontosabb lesz minden emberi kapcsolatnál. Law ezt kifejezetten jól hozza: nem nagy gesztusokkal, hanem kemény, szikár jelenléttel, kellemetlen nyugalommal és azzal a fajta fölényes ridegséggel, amely már önmagában is fenyegető. Ritternek van világnézete, vannak mondatai, van küldetéstudata, de éppen ettől válik egyre nyomasztóbbá, mert hamar kiderül, hogy az ilyen emberek nagyon könnyen szeretnek mindent elvi kérdéssé emelni, még azt is, aminek semmi köze az elvekhez, csak az önzéshez.

Mellette Vanessa Kirby Dore-ja az a figura, aki elsőre háttérbe húzódónak tűnik, valójában azonban ő az egyik legérdekesebb jelenlét a filmben.

Nem azért, mert a forgatókönyv mindent ráépítene, hanem mert Kirby nagyon pontosan mutatja meg azt a nőt, aki egyszerre hisz valamiben, függ valakitől, szenved attól, amiben él, és közben talán maga sem tudja, meddig tart a saját akarata. Az Éden legjobb jeleneteiben nem a nyílt konfliktus a legerősebb, hanem az a sok apró rezdülés, amelyből látszik, mennyire törékeny ez az egész mesterségesen felépített közösség. Dore figurája ettől lesz fontos: ő nem a nagy hangú világmagyarázatot képviseli, hanem annak árát. Kirby játékában végig ott van a fáradtság, a bezártság és az a furcsa, szinte szégyenteljes lojalitás, amely sokáig egyben tart olyan kapcsolatokat is, amelyek kívülről már régen rothadnak.

Aztán megérkezik a Wittmer család, és ezzel rögtön más szintre lép a történet.

Daniel Brühl Heinzként az a földhözragadtabb, hétköznapibb ember, aki nem eszméket akar hirdetni, hanem élni próbál, és ez a józanság eleinte szinte felüdülés a Ritter-féle önjelölt prófétaság mellett. Sydney Sweeney Margretként pedig talán a film legemberibb alakítását hozza. Nem azért, mert nagy drámai kitörései lennének, hanem mert nagyon finoman érzékelteti azt a csendes állóképességet, amely a film sok hangosabb figurájából teljesen hiányzik. Margret nem azért érdekes, mert látványosan uralja a jeleneteket, hanem mert minden viszontagság közepette is ő tűnik a leginkább valóságos embernek ebben a különös társaságban. Az Éden egyik legnagyobb erénye, hogy ezt a fajta józanságot nem unalmasnak, hanem méltóságteljesnek mutatja. Ahogy a többiek egyre mélyebbre süllyednek saját rögeszméikben, úgy válik Margret nyugodt kitartása egyre hangsúlyosabb ellenponttá.

A film azonban igazán akkor fordul át valamiféle beteges társas rémálommá, amikor megjelenik a bárónő, Ana de Armas alakításában.

Ez az a pont, ahol az Éden elengedi a visszafogottabb, komorabb túlélődráma ígéretét, és átvált sokkal harsányabb, időnként már-már túlfűtött viszonyrendszerbe. A bárónő alakja eleve olyan, mintha egy másik filmből sétálna át ebbe a történetbe: feltűnő, teátrális, romboló és nyugtalanítóan öntelt. Ezzel nincs önmagában baj, mert a figura szerepe éppen az, hogy felborítsa a már amúgy sem stabil erőviszonyokat. A gond inkább az, hogy a film nem mindig találja el hozzá a megfelelő hangnemet. Van, amikor ez a túlzás jól áll neki, mert a történet valóban egyre abszurdabb és kegyetlenebb lesz, máskor viszont azt érzed, hogy a bárónő jelenléte nem mélyíti, hanem kissé kibillenti a filmet a saját sötét komolyságából. De Armas becsülettel viszi ezt a szélsőséges figurát, csak a forgatókönyv néha mintha jobban szeretné a látványos rosszindulatot, mint a finomabb mérgezést.

És itt jutunk el az Éden legnagyobb erősségéhez és legnagyobb gyengeségéhez is egyszerre.

Howard rendezése ugyanis sokáig kifejezetten ügyesen építi a feszültséget. A sziget nem képeslapra illő menedékként jelenik meg, hanem könyörtelen, száraz, nehéz terepként, ahol minden mozdulatnak súlya van, a víznek, az ételnek, a bizalomnak pedig még nagyobb. A táj egyszerre gyönyörű és ellenséges, és a film képei nagyon jól érzékeltetik, hogy itt az ember nem uralja a természetet, legfeljebb átmenetileg elviseli annak feltételeit. Ehhez társul Hans Zimmer zenéje és az a fokozatosan sűrűsödő nyugtalanság, amelyből sokáig valóban azt érezni, hogy valami elkerülhetetlen tragédia felé sodródunk. A baj ott kezdődik, hogy a film második fele már kevésbé bízik ebben a lassú, mérgező feszültségben, és inkább egyre látványosabb fordulatokkal, egyre durvább árulásokkal és egyre hangosabb összeomlással próbálja fenntartani az érdeklődést. Ettől a történet egy idő után veszít valamennyit abból a komor súlyból, amit az elején olyan szépen felépített.

Pedig a film alapvetően nagyon izgalmas kérdéseket feszeget. Azt például, hogy mi történik akkor, amikor az ember nemcsak fizikailag szakad ki a társadalomból, hanem erkölcsileg is elkezd saját szabályrendszert építeni. Az Éden nem túl finoman, de azért hatásosan mutatja meg, hogy a civilizációtól való menekülés gyakran nem tisztulást, hanem önkényt szül. Ritter a maga új filozófiájával valójában ugyanúgy uralni akar, mint bárki más, a bárónő a luxus és a hiúság oldaláról teszi ugyanezt, a Wittmerek pedig hiába hétköznapibbak, nekik is alkalmazkodniuk kell ahhoz, hogy az életben maradás milyen gyorsan átír minden szabályt. A film legjobb pillanataiban nem az a kérdés, ki a jó és ki a rossz, hanem az, hogy mennyi idő kell ahhoz, hogy a szűkösség, a félelem és a sértettség ledarálja az emberből mindazt, amit magáról addig gondolt. Ebben a tekintetben az Éden sokkal inkább erkölcsi széteséstörténet, mint klasszikus kalandfilm.

A szereplőgárda összességében erős, még akkor is, ha nem mindenki kap egyforma súlyt.

Jude Law egyértelműen élvezettel játszik el egy olyan figurát, aki egyszerre nevetséges és félelmetes, Daniel Brühl remekül hozza a hétköznapibb túlélő ösztönt, Sydney Sweeney pedig kellemes meglepetés, mert Margret alakjában sokkal több finom erőt mutat, mint amit elsőre várnál ettől a szereptől. Vanessa Kirby sajnos valamivel kevesebb teret kap annál, mint amennyit elbírna, pedig a film egyik legérdekesebb lelki íve az övé lehetne. Ana de Armas pedig olyan, mint maga a bárónő: lehetetlen nem figyelni rá, még akkor is, amikor már érzed, hogy a jelenléte részben a film egyensúlyát is borítja. Ez az egész szereplői dinamika amúgy szépen illik a történethez, mert azt erősíti, hogy itt mindenki mást akar a szigettől, és végül senki nem azt kapja, amiért odajött.

Ron Howard rendezése emiatt inkább egyedi, mintsem hibátlan. Nem egy minden részletében tökéletesen összerakott film az Éden, de van benne bátorság, és ez sokszor többet ér a steril profizmusnál. Howard láthatóan vonzódik a történet sötétebb, kegyetlenebb oldalához, és időnként valóban el is mer menni olyan nyers, kellemetlen pillanatokig, amelyeket tőle talán nem mindenki várna. Ugyanakkor épp ebben a vállalásban van a film botladozása is. Mintha nem mindig tudná eldönteni, hogy pszichológiai drámát, túlélőthrillert vagy groteszk emberi játszmát akar-e elsősorban csinálni. A három irány nem zárja ki egymást, de nagyon nehéz őket végig ugyanabban a hangnemben tartani, és az Éden ezen a ponton nem mindig találja meg a tökéletes egyensúlyt. Vannak szakaszai, amikor lenyűgözően működik, máskor meg kissé túlírtnak, túlhangsúlyozottnak hat.

Mindezek ellenére az Éden bőven nézhetőbb és érdekesebb annál, mint amit a kissé egyenetlen szerkezet sejtetne. A filmben ugyanis van valami makacs nyersesség, ami miatt a hibái sem teljesen közömbösek. Nem sima, nem elegáns, időnként túlságosan is rájátszik a saját sötétségére, de közben végig megmarad benne az a kellemetlen felismerés, hogy az ember tényleg hajlamos újra és újra ugyanazokat a hatalmi játszmákat újratermelni, még akkor is, amikor elvileg éppen elmenekül előlük. Az Éden nem azért működik, mert tökéletesen kimért film, hanem azért, mert van benne valami zavarba ejtő őszinteség az emberi romlottságról. Azt mutatja meg, hogy a paradicsom gondolata gyakran eleve magában hordozza a kizárást, a birtoklást és a kegyetlenséget is. És amikor ezek a dolgok egyszer megjelennek egy zárt közegben, onnan már nincs igazán békés visszaút.

Mindent összevetve tehát az Éden egy látványos, feszült és nyugtalanító film, amely akkor a legerősebb, amikor nem a fordulataival akar sokkolni, hanem azzal a keserű felismeréssel, hogy a civilizációból menekülő ember a saját romlottságát mindig magával viszi.