Drakulics elvtárs (2019) – kritika

Két olyan rendező van ma Magyarországon, akiknél mindig felkapom a fejem, ha végre valami újjal jelentkeznek.

Az egyikük Pálfi György, ezt talán nem kell túlmagyaráznom, pláne azoknak, akik esetleg rendszeresebben olvasnak. Számomra a Taxidermia egy olyan alkotás, ami örök és kitörölhetetlen, még akkor is, ha jól tudom, hogy sokan közületek azt kívánják, bárcsak kitörölhetnék az emlékezetükből.

A másik Bodzsár Márk, akiről nem csak hiszem, de tudom is, hogy megvan benne az a plusz, amivel világszínvonalú cuccokat képes kitermelni. Íróként tevékenyen részt vett az Alvilág munkálataiban, forgatkönyvíróként jegyzi a Hentes, a k**va és a félszeműt és hát író-rendezőként az Isteni műszakot, ami nekem az utóbbi évek egyik, ha nem a legjobbja, nem hogy a magyar filmek közül, de úgy általában is.

Az Isteni műszak azonban fájóan régen volt már – bő 6 éve -, így nagyon ideje volt már, hogy Bodzsár jelentkezzen valami újjal.

Aztán egyszer csak befutott a Drakulics elvtárs előzetese, ami a bugyuta cím ellenére is azonnal belopta magát a szívembe: végre valami új, valami friss, valami más.

Ehhez pedig a – némileg alternatív – hetvenes évek kádárista rendszere kitűnő táptalajt biztosított. Miután a jó öreg Brezsnyevet megviseli az élet, arra utasítja komáját Kádárt (a kiváló Rába Roland), hogy lehetőleg villámgyorsan kerítse elő neki az örök élet titkát. Ehhez kapra jön a világ túl feléről hazaérkező Fábián (Nagy Zsolt), aki ugyan elvtárs, de azért mégiscsak Amerikából jött, ugyanakkor hát… nem öregszik, és még egy csomó egyéb jel is arra mutat, hogy ő bizony vámpír, amik köztudottan örökké élnek.

Úgyhogy rá is állítják a kémelhárítás két titánját, az amúgy élettársi viszonyban lévő Kun Lászlót (Nagy Ervin) és Magyar Máriát fedőnevén „Madárkát” (Walters Lili), utóbbi feladatai közé tartozik Fábián elcsábítása, amely akció előbbinek nyilván kevéssé van az ínyére.

Szóval egy gyönyörűen kifacsart alaptörténetű politikai szatírát kapunk itt kérem szépen, aminek minden esélye megvolt arra, hogy egy újabb mérföldkőként beírja magát a magyar filmtörténelembe.

Sajnos ez csak ötéves terv maradt, mert bár vannak nagy pillanatai a Drakulics elvtársnak, Bodzsár (teljességgel érthetetlen módon) nem mert elég bátran belevágni a Kádár-rendszer lecsójába. A pozitívumokból jó sok van: kezdem is mindjárt a fényképezéssel és a díszlettel, ami hollywoodi minőséget képvisel, az igazán kis apróságokra is figyeltek (annak, aki élt ezekben az időkben, külön élmény lesz az easter-egg vadászat), a miliő tehát abszolúte kifogástalan. Ugyancsak főhajtással kell adóznom a színészek játéka előtt: mindenki kihozta a maximumot a karakteréből, de a prímet ezúttal is Nagy Ervin viszi, bár ez talán már senkit sem lep meg igazán.

Hogy akkor mi a gond?

A gond az, hogy magával a történet irányával nem tudtak mit kezdeni. Van egy baromi ígéretes felütés, amibe lendületesen belevetjük magunkat, de aztán ahogy pörögnek a percek és bonyolódnia kellene a sztorinak, úgy fullad ki a kreativitás és esik vissza az átlagpoénok szintjére a mondanivaló. Ez még persze nem a világ vége, de ennél sokkal többet várunk egy Bodzsár filmtől, pláne ha az ilyen agyament alaptörténetre épül.

Ezzel együtt az élmény jó. Lehet rajta nevetni, lehet nosztalgiázni, régenmindenjobbvótozni, de a Drakulics elvtárs nem marad meg bennünk, nem lesz maradandó élmény, csak egy a sok közül, igaz, kétségtelenül a mostanában készült magyar filmek élbolyában helyezkedik el.

Ez azonban így még csalódás, mert ebből születhetett volna valami sokkal jobb, valami sokkal merészebb, valami olyan, amire éve múlva hivatkozni lehetne. Ahogy a Taxidermiára, vagy az Isteni műszakra.
[fb_button]