Disturbia (2007) – kritika

Minden gyilkos valakinek a szomszédja, állítja Hitchcock Hátsó ablakjának 21. századi remake-je. Az új mű nem tesz hozzá semmit az eredetihez, viszont bosszantó megoldásaival létjogosultságát is elveszti.




A legjobb esetben is csak középszerű thriller teljesen felesleges újranyomása egy remekműnek.

Nem az a legnagyobb gond ezzel a filmmel, hogy tökéletesen tudja a néző, melyik pillanatban mi fog történni, nem is az, hogy már 2007-ben is lejártnak számított az a Möbius-szerű történetvezetés, ami elhiteti velünk az addig gyilkosnak hitt karakterről, hogy mégsem az, de csak azért, hogy végül mégis kiderüljön: tényleg ő volt.

Nem is az, hogy papírmasé karaktereket kapunk, mint az átlag tinifilmekben.

A legnagyobb baj az, hogy nem vette észre a rendező, hogy a két főszereplő közül az egyik tökéletesen fölösleges!

Kale (Shia LaBeouf) a környék megfigyelésével tölti idejét, miután egy iskolai, tettlegességig fajuló szóváltás után a bíróság három havi házi őrizetet szab ki rá. A szomszédba költöző házaspár lánya, a gyönyörű Ashley (Sarah Roemer) lesz a partnere, de sajnos a karakter a világ egyik lgnagyobb forgatókönyvi hibája. Semmit nem mozdít előre a történeten, semmi nyomást nem gyakorol Kale-re, de még csak nem is hátráltatja. Egyszerűen van és semmi nem változna, ha nem lenne. Kale figyelmét ugyanúgy felkeltené Mr. Turner (David Morse) és a Ford Mustangja. Egyébként is: ebben a kertvárosban úgy tűnik, csak egy rendőr teljesít szolgálatot. Ki másnak tűnne fel a híradóban leírt autó?

A film közben eszünkbe juthat Joe Dante 1989-es vígjátéka, a The ’burbs – Ami sok, az sokk, amiben az unatkozó Tom Hanks kezdi vizslatni a környéket és talál gyilkosságokra utaló nyomot az egyik szomszédjánál. A különbség az, hogy míg ott felépített és háromdimenziós karakterek sétálgatnak, addig a Christopher Landon forgatókönyvíró (Paranormal Activity 2-3-4) csak vékonyhegyű ceruzával dobálja fel a figurákat.

Így a színészeknek nincs igazán mit játszaniuk, csak ijedten néznek. Főleg Roemer, akin látszik, érzi, nincs oka a jelentben lenni. LaBeouf ekkor 21 éves volt és már látszik rajta az a lazaság, az a kísérletezés, amit ma képvisel a performanszaival, a 24 órás liftezéssel, a 72 órán keresztül vetített és végignézett saját életművével és a többi őrületével. Itt is érződik pár helyen a próbálkozás, hogy több legyen ez a film, mint egy elcsúszott thriller. Ilyen például a szomszéd bulit széttrollkodó zenélése, illetve a Turnertől való félelme, amin minden jelentben aprókat változtat, hogy ne folyton csak egyféleképpen rettegjen. De a másfél percen keresztül előadott, iszonyatos kliséket felvonultató szerelmi vallomással ő sem tud mit kezdeni.

D. J. Caruso rendező nem szolgáltat elég adalékot és segítséget a színészeknek. Mintha ő maga lenne a megtestesült sztereotípia a rendezőről, aki semmi mást nem csinál, csak a megafonjába kiabál.

Az operatőri munkát azonban meg kell dicsérni. Rogier Stoffers operatőr, bár elég egyértelmű, de mégis hatásosan használt kulcsban mutatja be Kale fogságát.

A házban felvett jelenetek általában nagyon zárt képek, egy-egy karaktert mutat, vagy tág képből lassan szűkül be és fókuszál a központi elemre.

A kerti képek pedig ezzel kontrasztban állva nyitottak, levegősek, még akkor is, ha zsúfolt rendszert mutatnak be. Turner otthonának belseje azonban – mint szinte minden thrillerben a veszélyes környezet – elmosódott, alig kivehető és felfogható, nem csak akkor, mikor hősünk szalad, menekül.



Összegezve a filmet nem ajánlom, és mint annyi sok remake-nél, a tanács ugyanaz: nézd meg inkább az eredetit.

Értékelés:

[fb_button]

Szólj hozzá! Számít a véleményed és regisztrálnod sem kell!

avatar

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .