Emlékszem a pillanatra -2015-ben volt nyaralás közben- amikor egy Gamestarban megláttam egy képet a Cuphead-ből. Ha létezik szerelem első látásra, akkor ez az volt: én még a régi rajzfilmeken nőttem fel, Popey nézés ment angolul délutánonként, imádom a harmincas-negyvenes évek animációit.




A hőskort. Amikor még a “mesék” nem is mesék voltak, nem voltak tabuk, és persze eleinte főképp felnőttek szórakoztatására alkották őket. Ebbe a korba szerelmesedett bele a StudioMDHR is, akik úgy döntöttek, hogy egy platformer játékkal tisztelegnek az időszak előtt. Aztán nagyon-nagyon, már-már kínosan hosszú várakozás következett, s bár a csendet néha megtörte egy-egy rövidke játékmenet videó, az utóbbi időben már nagyon úgy tűnt, hogy a Cuphead végül soha nem fog megjelenni.

Szerencsére a baljós gondolatok ezúttal vészmadarakként tovaszálltak, és három évvel a bejelentést követően végre kézbe vehetjük minden idők egyik leghangulatosabb és legszebb játékát, amitől még a legszkeptikusabb, klasszikus-mese nélkül eltöltött gyerekkorral rendelkező játékosok is másodpercek alatt elalélnak. Mintha egy ezeréves televízió villanna fel előttünk, és a képi világ, no meg a jól ismert jazz egy csapásra a harmincas évekbe ránt minket. Ez kérem varázslat, amire nem sok játék képes, pláne nem mostanság.

Innentől pedig nincs megállás, azonnal a szívünkbe zárjuk két főhősünket, annak ellenére hogy alaposan szétdarabolják maguk alatt azt a bizonyos fát. Cuphead és Mugman (a nevükből talán már kitaláltátok, két kis csészefejemberke) ugyanis magával az ördöggel cimborál. Mit cimborál – hazardírozik.

Ennek pedig nem lehet jó vége, pláne, ha a tét a két lókötő lelke, amit annak rendje és módja szerint el is veszítenek. Hogy mentsék a menthetőt, alkut kötnek: ha összegyűjtik a sziget összes lelkét, akkor megmenekülhetnek. Hőseink (már amennyiben ketten játszunk, ha egyedül esünk neki a kihívásnak, akkor csak Cuphead) neki is látnak módszeresen végigmenni a pályákon. A varázslatból pedig ezen a ponton lesz groteszk rémálom – noha ezt most a jó értelemben mondom.

Ami első ránézésre egy gyönyörű és a maga módján cuki platformernek látszik, az ugyanis maga a megtestesült két dimenziós Dark Souls.

Nem azt mondom, hogy nehéz, mert hűséget társat találni, akivel egy életre lehet tervezni – az nehéz. A Cuphead pokolian nehéz. Nem pokolian nehézzé válik, hanem már az első pillanattól kezdve az.

No ne legyenek kétségeink, a Cuphead bő 80 perc alatt simán végigjátszható, íme a walktrough videó, ha nem hinnétek nekem. Én így tippre azt mondanám, hogy az első három pályán több időt töltöttem el ennél. Nem elég, hogy szinte minden szint iszonyat nehéz, a készítők tettek róla, hogy a segítségeket a minimumra redukálják.

Az egyszeri játékos ugye hozzászokott már az általános felálláshoz: gyűri-gyűri a pályákat, aztán nagy nehezen legyűri az elé kerülő főellenségeket, ha elér odáig. Nos a Cuphead abban különbözik ettől, hogy gyakorlatilag minden pályán főellenség vár minket, minden más csupán adalék, hogy még jobban megnehezítse a dolgunkat.

Szerencsére nem ez az utolsó rossz hírem: itt ugyanis nincs checkpoint, nincs extra élet, sőt, még az ellenség hátralévő életerejét sem látjuk, így fogalmunk sincs, hogy az utolsó megmaradt életünkkel még 10, vagy épp 110 másodpercet kellene kihúznunk hiba nélkül.

Ráadásul normál szinten az ellenségeink folyamatosan variálnak a kínzásunkon, méghozzá nem megjegyezhető/logikus sorrendben (könnyű szinten ettől megszabadulunk, de nehogy félre értsétek: a játék így sem sokkal könnyebb). A legszebb az egészben pedig az, hogy ha végig akarjuk játszani a Cuphead-et, és a végét is le akarjuk gyűrni, akkor kénytelenek vagyunk normál szinten teljesíteni a pályákat, hisz a szükséges szerződéseket csak így kapjuk meg.

A vérizzadásért azonban bőven kárpótol minket a játék atmoszférája. Kiemelhetném külön a zenét, külön az animációk-rajzok minőségét, sőt akár azok változatosságát (és ezzel együtt a pályák ötletességét is), mert ezek külön-külön is bámulatosak, de a játék igazi titka az tényleg az a kerek egész, amit kapunk. Az atmoszféra. Amit semmihez sem lehet hasonlítani.




Ettől függetlenül egy valódi idegtépő önismereti teszt is egyben. Ember legyen a talpán, aki ne érezné hogy legszívesebben a falhoz vágná a kontrollert – a lényeg, hogy ilyenkor mély levegő, egy rész Popey, aztán újra neki lehet esni az adott pályának. A kitartás pedig meghozza a gyümölcsét és egy olyan játékélménnyel leszünk gazdagabbak, amilyen nem nő minden stúdióban.

Értékelés:

sav5-01

Szólj hozzá! Mert számít a véleményed, ráadásul regisztrálnod sem kell.

3 hozzászólás : "Cuphead (2017) – játékteszt"

avatar
Bigb
Vendég
Bigb

“…hogy nehéz, mert hűséget társat találni, akivel egy életre lehet tervezni…” – Nem kötekedésből, csak jelzem, még mielőtt más belekötne 😀 Amúgy tetszett a cikk.

Roli88
Vendég
Roli88

Ha sárgakazin szocializálódtál, akkor semmivel sem lesz nehezebb, mint mondjuk egy Contra vagy Double Dragon 😀 Egyébként tetszett a játék, szórakoztató volt, főleg grafikai szempontból, de nem hiszem, hogy csak emiatt mégegyszer nekiülnék a jövőben. Ahhoz nem elég tartalmas.

wpDiscuz