Csajok hajnalig (2017) – kritika

Talán a családi kapcsolatokra épülő szórakoztató filmipar termelte ki magából, hogy egy gyenge helyzetkomikumba ágyazott csajos filmet készítsen, amelyben a részleges társadalomkritika a női együttműködés felmutatásán keresztül valósul meg és még nagyokat nevessünk is. Ha valaki megkérdezné, hol szeretnék nyaralni, utolsónak mondanám Miamit Phenjan előtt, mert halára unnám magam. Lehet, ennek a filmnek az igazi főszereplője mégis ez a hedonista város, Miami.

Négy lány, akik nagyjából tíz éve végeztek a főiskolán és három éve találkoztak utoljára. Jess (Scarlett Johansson), Alice (Jillian Bell), Frankie (Ilana Glazer) és Blair (Zoe Kravitz). Földrajzi értelemben messze élnek egymástól, mégis tartják a kapcsolatot, időnként összejönnek bulizni. Scarlett Johansson a fő karakter, aki szenátor akar lenni és épp férjhez készül menni. Ez adja az apropót Alice-nak, hogy egy szaftos lánybúcsút szervezzen Miamiban. Egy váratlan esemény azonban mindent megváltoztat. Ha igaz, hogy az a hír, amit el akarnak hallgatni, a többi csak reklám, akkor Scarlett Johansson ebben a filmben nagy bajba kerül.

Velem lehet a baj, vagy a humor változott meg és nem azt jelenti, amire én gondolok. Amikor Johansson kezébe adták a forgatókönyvet és az olvasásban elért odáig, hogy a vőlegénye pelenkában szaladgál mezítláb egy benzinkúton, hogyhogy nem hajította a forgatókönyvet egy meszes gödörbe? A Woody Allen-féle Vicky, Cristina, Barcelona után egy klimaxos csitri szerepe elég fura. Demi Moore-ra sincs magyarázat, a Ghost után harminc évvel, élveteg szépasszonyként égeti magát körülbelül öt percig.

Megfigyelte már valaki, hogy a csajos filmekben

mindig kell valami apropó, hogy a nők összejöjjenek és a férfiakat otthon hagyhassák bébiszitter nélkül?

A férfiaknak elég csak létezni, hogy az életükből film készüljön.

Sok ember környezetében él szociálisan zavaró személy, aki a klinikai szintet nem éri el, nem szorul kezelésre, de nem veszi észre magát, nem tudja, mikor kell búcsút mondani bizonyos viselkedésformának, mert lejárt a szavatossági ideje. Ha valakinek közel harminc évesen is a kollégiumi élmények bőségszaruja jelenti élete slusszpoénját, ott valami nincsen rendben.

A filmben Jillian Bellre van osztva ez a nagyszájú, enyhén mániás karakter, ami trendi lett csajos filmekben, humorosra akarták írni, miközben egyáltalán nincs benne szemernyi verbális tűzijáték, és valódi poén. Elég beragadt sztereotípia, kommersz produktumban, hogy a testes nőhöz rendelik a humort. A nők kinézetére vonatkozó normákat megszegni politikailag hiába korrekt, mégsem lehetnek a vágy titokzatos tárgyai, ha viccesek akarnak lenni, kövérek vagy közönségesek. De az mindenképpen a film pozitívuma, hogy itt a szexbomba okos és viselkedni is tud. Jillian Bell a 2016-os Hivatali karácsony vagy a 2011-ben mozikba került Koszorúslányok-ból lehet ismerős, de több amerikai televíziós sorozatban is játszik.

A göndör hajú Frankie pedig Barbra Streisand baltával faragott elnagyolt mása az 1972-es Ilyenek voltunk-ból és legalább annyira forradalmár, ha nem jobban.

Mindent összevetve nehezen megjegyezhető arcok és nevek, Scarlett Johanssonon kívül egyik szereplőt sem ismerném fel egy rendőrségi személyazonosításnál,

akkor sem, ha két személy közül kellene választanom, és az egyik Lenny Kravizt lánya. Az én olvasatomban a filmben megjelenő férfierőszak természetesnek van feltüntetve, csak ahogy az életben is mennek a dolgok, cserébe a filmben felbukkanó összes férfit tárgyiasítják, dehumanizálják és nevetségessé teszik. Ez lenne a film erénye, hogy kiegyenlíti a globális aszimmetriát?

Értékelés:

 


Szólj hozzá! Számít a véleményed és regisztrálnod sem kell!

avatar

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..