Egy súlyos lábsérülést szenvedett katona betegágya körül 7 nő (na jó, 2, + 5 lány) zsong megállás nélkül. Közben a láthatatlan háttérben dúl az amerikai polgárháború. Sofia Coppola filmje. 




Persze, ismerve a legendás Francis Ford Coppola lányának egyedi hangvételét, egyáltalán semmi meglepetéssel nem szolgált ezúttal (sem). Nem hiszem, hogy az Elveszett jelentést valaha is felülmúlja még. A most éppen Thomas Cullinan regényét (Don Siegel 1971-es feldolgozása után másodízben) filmre vivő rendezőnő magasról tesz a háborúra, úgy amblokk a sztorira is – csakis a férfi-nő viszony, lappangó fülledtsége foglalkoztatja.

1864, Virginia. Corporal McBurney tizedes (Colin Farrell) az északiak oldalán harcolva megsérül a fronton. A közeli bentlakásos leányiskola egyik diákja talál rá, felkarolja s magával viszi. Az intézményben mindössze heten maradtak.

Miss Martha (Nicole Kidman), az igazgatónő, Edwina (Kirsten Dunst), a fiatal tanárnő és öt növendék.

Az elhagyott ház azonnal új életre kél, amint a tizedes átbiccen a küszöbön. Ellenséges sebesült katonaként nem is marasztalhatnák, de a diri a keresztény vallás erkölcsét rögvest a törvények fölé helyezi, valamennyiük őszinte gyönyörűségére.

Sebét ő maga pucolja ki, varrja össze, izzadt-koszos testét mosdatja, miközben távolságtartó mondatai mögött tombol a tizedes iránti vonzalom. A lányok közül a legnagyobb, a már serdülő korú és igen szemrevaló Alicia (Elle Fanning), Edwina és Miss Martha egymásnak adják Corporal szobájanak kilincsét. Ám a kisebbeket sem kell félteni, ők is minden ok nélkül mászkálnak be hozzá a nap 24 órájában.

Az igazgatónő időnként ”meghosszabbítja” a rajongott sebesült hivatalos lábadozásának idejét, s féltékeny minden egyes percre, amit a férfi nem vele vagy magányosan tölt. Közben szép lassan telik az idő, hősünkbe kezd visszatérni az élet.

Az érett, középkorú Miss Martha, a fiatal felnőtt Edwina, és a zsenge Alicia között tébolyog.

Más és más módon közeledik feléjük, eltérő hangokon és külön szavakkal. Mégis baromi átlátszó. Itt jegyezzük meg, Colin Farrell kicsit túltolja a szerepet. Nem játszik rosszul, de leginkább azt lehet érzékelni, hogy nagyot akar alakítani. Persze a lehetőség benne volt sőt, állítom, bármelyik 80 feletti színész bölény nagyobbat ütött volna ebbe a labdába. (Tessék megnézni Peter O’Toole-t a Vénusz (2006) c. moziban).

A korrektség jegyében hozzáteszem, ettől nemigen van Farrell-ben több, de a díjeső meg a nagy áttörés most sem jött össze. Hozzá képest Kidman és Dunst kitűnő, és Elle Fanning is meggyőző, rövid villanásaiban a vásznon.




És hogy mi sül ki ebből az abszurd keringőből négyük között? Az utolsó harmad viharos cselekmény-kavalkádja hivatott megválaszolni. Az addigi atmoszféra, a lappangó feszültség hirtelen robban és a film elkezd gurulni a saját lejtőjén. A legnagyobb ereje pont a mesterien megjelenített, vibráló semmizés, ülve-rohanás álomszerű képekkel. Ehhez mérten nagyon erős a cezúra a váltópontnál, de ízlés dolga az elbírálás. És hangulaté is. Az vitathatatlan, hogy e mozgókép egyedi darab, de számomra egyszer-nézős is.

Értékelés:

sav5-01

Szólj hozzá! Mert számít a véleményed, ráadásul regisztrálnod sem kell.

Legyél te az első hozzászóló!

avatar
wpDiscuz