Coco (2017) – kritika

Alapigazság az, ha a Disney és a Pixar közösen készít el egy animációs filmet, abból nem sülhet ki más, csupán egy életre szóló élmény minden korosztály számára. Tavaly ismételten összedugták fejüket a készítők és megszületett egy szó szerint földöntúli alkotás, ami bizony nemcsak nagy bevételt hozott a stúdiók számára, hanem idén 2 Oscar-díjat is bezsebelt; a legjobb animációs film és a legjobb betétdal kategóriákban. Lássuk, miről is szól ez a „haláli” mozi…

Majdnem 9 hónap… Magam sem hiszem el, hogy ennyit kellett várnom arra, hogy megnézzem életem eddigi legjobb animációs filmjét. Vagyis igazából nem várnom kellett rá, hanem mindig elcsúszott ez a dolog; volt, amikor érdekelt, de nem volt időm, volt, amikor teljesen elfelejtkeztem róla (na, ez volt a körülbelül egy 7 hónapos időszak), de a lényeg az, hogy végre sikerült megnéznem, és egyáltalán nem bántam meg! Remélem, hogy nem későn írom róla a kritikát, azért csak el fog férni a többi között! 😉

Elsősorban szerintem elég lesz pár filmcímet megemlítenem a kedves olvasónak és máris érteni fogja miért is emelem ki már a legelejétől ezt a filmet. Ugyanis mindenki számára ismerős lehet a Toy Story, az Agymanók vagy épp a Némó Nyomában című animációs filmek, amiket szerintem mai napig nem tudtunk kiverni a fejünkből. De hogy miért is pont ezeket a filmeket említem meg: azért mert az alábbi trió készítői alkották meg a Coco című filmet. Lee Unkrich, a Toy Story 3 rendezője ezúttal viszont nem játékokat keltett életre filmjében, hanem egy gyereket küldött el a halottak világába. Na, de elég már a rizsálásból, jöjjön jelenlegi alanyunk cselekménye „röviden”!

Történetünk Mexikóban játszódik Santa Cecillia városában, ahol épp elkövetkezett az ország legnagyobb pillanata az emlékezésre: a Halottak Napja. Főszereplőnk ezúttal Miguel Rivera egy tizenkét éves fiú, aki egyszerűen imádja a zenét, remekül játszik gitáron, és bármit megtenne annak érdekében, hogy zenész válhasson belőle. Nagy példaképe Ernesto de la Cruz, az ország történetének egyik legnagyobb zenésze, akit kiskora óta bálványoz. Csupán egy bökkenő van ebben az álomban:

„Miguel családja generációk óta gyűlöli a zenét, mivel Miguel ükanyját, Imeldát, elhagyta ükapja azért, hogy világhírű zenész lehessen.”

Így a fiúnak nincs könnyű dolga, mivel egyedül csak dédnagymamája Coco érti meg szenvedélyében, aki sajnos már nem igazán birtoklója emlékeinek, mert már a saját lányát is alig ismeri meg. A Rivera család többi tagja viszont egyforma, mivel egyrészt, nem ért egyet Miguellel és a zenével, másrészt pedig csak a családi szakmának élnek: a cipőkészítésnek. Azt szeretnék, ha a fiú is tovább vinné az ősi mesterséget. Ami a lényeg, és indítómotorja a sztorinak, hogy Miguel ellenkezik velük szemben, és indulni szeretne a halottak napi tehetségkutató versenyen, hogy éljen a “nagy lehetőséggel”, ami elviheti őt a csúcsra. Egy dolog viszont hiányzik a nevezéshez, az pedig a gitár, mert drága nagymamánk mérgében még azt is eltörte.

De hát ismerjük a filmeket, mindig ilyenkor szokott jönni egy véletlen, ami beindítja a sztorit. Jelen esetünkben ez egy kóbor kutyának, főhősünk szeretett társának, Dantenak, lesz köszönhető, aki sikeresen lelöki a családi oltár tetején álló képet, amin nem mások szerepelnek, mint Imelda ükanya, Coco dédnagymama és a titokzatos ükapa, akinek az arca le van tépve a képről. Tehát, amikor ez a kép kiesik a keretből, akkor Miguel észreveszi, hogy egy része még be is van hajtva a fotónak, amin egy eléggé ismerős gitár található.

„Nem más gitárja látható a családi képen, mint maga Ernesto de la Cruzé. Így azt a következtetést szűrhetjük le, hogy a példakép, a mi néhai ükapánk.”

Így nincs is más dolga a mi kis mexikói fiúcskánknak, mint elmenni de la Cruz sírjához és „kölcsönkérni” a gitárt. Mindez meg is történik a nagy ünnep estéjén, de amikor Miguel megfogja a hangszert és a húrok közé csap, váratlan dolog történik… hirtelen láthatatlan lesz az emberek számára és képes lesz látni a halott emberek csontvázszerű szellemeit, akik minden évben, halottak napján visszatérnek a valódi világba, hogy láthassák családtagjaikat. Miguel pedig nem másokkal fog találkozni, mint saját rokonaival.

Zárójelben leírom, mit is érdemes tudni a holtak világáról: azok, akikre élő szeretteik még emlékeznek, s a halottak napján kiteszik a fényképüket az oltáraikra, azok átmehetnek az élők világába. Akikre viszont senki nem emlékszik vagy emlékezik meg, azok végleg a halottak földjén maradnak, s egy idő után onnan is eltűnnek, úgymond „végleg eltávoznak”.

Főhősünk számára csak egy út vezethet ki ebből a világból, ha egy rokona áldását adja rá. Viszont az ismételt bökkenő az, hogy egy feltételt is szabni kell az áldáshoz, és mivel mindenki utálja a zenét a családban, Miguel nem zenélhetne tovább.

„Így a kétségbeesett fiú mindenáron fel akarja kutatni valószínűsíthető rokonát, Ernesto de la Cruzt, hogy megkapja tőle az áldást. Ha viszont napkelte előtt nem tudja megszerezni az áldást, akkor örökké ott kell maradnia a szellemek világában.”

El is indul külön útjára, aminek a többi rokon persze nem örül, ahol összetalálkozik Hectorral, egy kelekótya bajkeverővel. Megállapodik vele, hogy ha Hector segít neki megtalálni de la Cruzt, akkor Miguel kiteszi a képét az oltárra, hogy szerettei el ne felejtsék őt, és így ne kerüljön az eltávozás közelébe. Persze nincs sok idejük, mert közel a napkelte és míg Hector egyre jobban halványul és gyengül, addig főszereplőnk folyamatosan csontvázzá kezd átalakulni. Hab a tortán még, hogy a rokonság mindeközben üldözi a párost, úgyhogy tényleg nincs idejük unatkozni az út során…

Szóval, lényeg a lényeg, van egy történetszála ennek a filmnek, ami képes bevonzani az ember figyelmét, érzelmeit és gondolatát. Maga a megalkotása a szereplőknek mondjuk ismerős lehet, mert azért nem lehet mindig másféle emberi alakokat készítenie a filmgyártóknak, de az is biztos, hogy olyan személyiséggel ruházták fel a főszereplőket, hogy biztos kedvenceink közé fog tartozni Miguel, Hector és Coco. A történet maga nagyon fordulatos, egyik pillanatról a másikra megváltozhat az ember véleménye valamelyik szereplőről, de persze azt sem felejtsük el, hogy ez egy mese, tehát nagyjából ki lehet silabizálni, hogy mikor mi fog történni. Igen, jól érezhető az írásomban ez a kettősség, de ez azért, mert ilyen maga a film is!

Szinkron terén csak a magyarról tudok beszélni, ami számomra pozitív volt. Viszont az is biztos, hogy egy próbát tenni fogok az angollal, mert ha valaki elolvassa a szereposztást, akkor láthatja, hogy sok spanyol-mexikói szinkronszínész adta hangját a karaktereknek. A másik kiemelendő pont pedig a zene! Számomra nagyon eltalálták a dalokat a szerzők, mivel ez a mexikói hangzás azon kívül, hogy nagyon jókedvre deríti az embert, képes arra, hogy átadja a a dal mondanivalóját, még ha a szöveget nem értjük. (Sőt, ritka dolog, de a magyar szöveget is jól megírták az itthoni munkatársak.) Nem is hiába kapta meg szerintem a Remember Me című főcímdalért az Oscar-díjat a film, mert érződik benne az üzenet, ami az egész filmet végigkíséri:

„A legfontosabb dolog az életben a család!”

Na, de hogy mi lesz Miguel sorsa azt már nektek kell kiderítenek! 😉 Én csak annyit mondhatok, hogy ezt a filmet kötelezővé kellene tenni minden gyermek, tinédzser, felnőtt- és idős számára, mert tényleg tanulságos kis történet. Szó mi szó, legvégül azt tanácsolom, hogy ne kövessétek el azt a hibát, amit én és nézzétek meg ezt a filmet, amikor csak tudjátok, ne halaszátok el!

Aki kedvet kapott hozzá, itt találhatja meg a film trailerét. Ha már esetleg láttad, akkor remélem tetszett neked is ez az alkotás, megírhatod a véleményedet nyugodtan kommentben! 😉 Ha esetleg nem, akkor pedig jó szórakozást, csalódásról nem lesz szó, az biztos! 🙂