Van-e élő filmimádó e világon, akinek be kell mutatni az 1993-ban készült Idétlen időkig című filmklasszikust? Azt hiszem elvétve találnék csupán olyan embert, akinek ne lenne nagy kedvence Harold Ramis filmje, amiben Bill Murray felejthetetlent alakít. Ugye, hogy te is mennyire szereted, kedves olvasóm? Ne is tagadd.
Pedig az alapkoncepció iszonyatosan egyszerű: adott egy figura, aki újra és újra átéli ugyanazt a napot. Tanulhat az előző próbálkozásánál elkövetett hibákból, megpróbálhatja tökéletesre csiszolni a rendelkezésre álló 24 óráját, hogy aztán rádöbbenjen: eltölteni egy hibátlan napot nem is olyan egyszerű feladat, mint amilyennek elsőre hinnénk.
Aztán persze helyreáll a világ egyensúlya, minden kirakós a helyére kerül és Phil kalandja végül szerencsésen végződik – hisz hogy máshogy is végződhetne.
Az Idétlen időkig (ahogy az a nevéből is látszik) egy könnyed, ámde rendkívül okosan felépített film, aminek a célja a családi szórakozás. Ezt pedig hibátlanul hozza is.
Na de mi van akkor, ha az alaptörténeten csavarunk egyet? Legyen a főhősünk egy csinos egyetemista lány Tree, akit meggyilkolnak. De ahelyett, hogy az örök vadászmezőkre távozna (és ezzel megalkotná a világ legrövidebb mozifilmjét), felébred ugyanazon nap reggelén. Hogy aztán persze ismét el tegyék láb alól. Aztán ismét. És ismét. Majd megint.
Nos, azt kell mondjam, hogy akkor sincs semmi. Szóval hiába fűszerezték meg egy jó adag izgalommal a sztorit, ez még mindig az Idétlen Időkig, csupán jelen korba helyezve, női főszereplővel, horrorosabb(acska) körítésben.
Hogy milyen okból kell újraélnie ugyanazt a napot, az majdhogynem tökmindegy. A 93-as kultfilmnek sem ez adta a pikantériáját, sokkal inkább a körítés.
Ami már talán jóval meglepőbb, az az, hogy ez itt is nagyjából rendben van. A főszereplő csaj (Jessica Rothe) kellően szimpi (nem csupán eyecandy tekintetében), a mellérakott félbalfék Carter is jó választás volt – a szerelmi szál, ami borítékolható nem volt túlerőltetett, a film végig pörgős, leköti az embert… az egyetlen probléma maga a gyilkosságos rész, jobban mondva a rejtély megoldása.
Ami önmagában egész jó volt, csak… szóval a helyzet az, hogy itt egy olyan szituációról van szó, ami nem ad megfelelő kielégülést a néző számára. Egy “ki a gyilkos” film akkor működik jól, ha kellő odafigyeléssel, háttérinfók kinyerésével a néző idő előtt meg tudja fejteni, hogy miről is van szó kéremszépen. Na erre a Boldog halálnapot esetében esély sincs. Van egy háttérsztori, ami indokolja a történéseket, de ezt előre ember fia nem fogja kitalálni.
Így pedig nem résztvevői vagyunk a történetnek (illetve nem érezzük, hogy azok lennénk), csupán külső szemlélők.
Ettől függetlenül meglepően szórakoztató mozi lett, amibe nagyon nem tudok belekötni. Tényleg nem. Nem marad örökre emlékezetes, nem ez lesz az a film, amit előveszünk újra meg újra, ha az egy napot állandóan újraélős sztorit akarjuk látni, de semmi oka a szégyenkezésre. Mondom újra: tényleg. Engem is meglepett. Na de van ilyen.
Így hát a végső konklúzió nem is lehetne más: merem ajánlani ha egy jó kis esti filmre vágynátok, nem fogjátok megbánni. Ne várjátok, hogy a világ legösszetettebb sztorija bontakozik majd ki a szemetek előtt, de egy kellően izgalmas, néhol humoros, szórakoztató kis másfél óra vár rátok.
[fb_button]
Szólj hozzá! Számít a véleményed és regisztrálnod sem kell!