Bioshock Infinite (2013) – játékteszt

“WTF?” – garantáltan ezzel a felkiáltással fogod végignézni a Bioshock Infinite interaktív záróakkordjait. Semmiképp ne nyomozgass a sztori után, míg nem játszottad végig a játékot, mert az évtized történetével lesz dolgod, mely hanyagul legyinti fültövön az utóbbi évtizedben megfogant Hollywoodi gyér termést! Az új Bioshock biztos címmel pályázhat az 2013 játéka címre, de hogy már most olyan klasszikusok mellé férkőzte be magát, mint a Half Life, vagy annak folytatása, az biztos… Ezúttal a játék a felhők fölé kalauzol el: egy alternatív Columbiában játszódik a történet, mely erősen steampunk stílusjegyeket hordoz magán, olyannyira, akár egy Verne-regény.

A játék sztorija 1912-ben veszi fel a fonalat. A detektív foglalkozásából aligha megélő Booker DeWittet alakíthatjuk: a középkorú férfinak óriási adóssága van – hála a szerencsejátéknak –, így kénytelen elvállalni egy egyszerűnek tűnő feladatot: mentsen meg egy Elizabeth nevű, fiatal lányt, aki egy toronyba zárva sínylődik az említett, gőz-hajtotta felhővárosban.

Egyszerűen lehetetlen leírni azt a hangulatot, ami ott fogad, ezt látni kell! Hihetetlen munkát végeztek a vizuális szakemberek (is): több kilométer távolságban repkedő, hatalmas, lebegő házak, monumentális szobrok, rengeteg virág, fa és pezsgő élet. Akár az ezredfordulón, itt is korabeli ruhákban játszó gyerekek rohangálnak az utcán, kalapos hölgyek sütkéreznek a napon, a parkokban párok beszélgetnek, piknikeznek – idilli a hangulat, persze nem sokáig. Kiderül, hogy a várost egy Comstock nevű baptista prófétának építették, akit a mai napig imádnak szektába tömörülve az emberek. Mi is átesünk egy keresztelőn, hogy a városba léphessünk.

Nem sokkal később az is kiderül, hogy Columbia lakóit erős, kisebbségi elnyomásra való hajlam jellemzi.

Egy vidámparkban járva ezt magunk is megcsodálhatjuk, amikor alkalmunk adódik beszállni egy színes-bőrű pár megalázásába. (A játék többször is döntés elé állítja a játékost, egy ponton például Elizabeth-nek választhatunk nyakéket.)

A Bioshock Infinite javarészt lineáris, de hihetetlen zegzugos pályarészeket alakítottak ki a fejlesztők, ráadásul egyikről a másikra a legtöbb esetben bármikor visszamehetünk. Mint mondtam, ismét több kor és valós történelmi éra jegyeit hordozza magában a játék idealizált városa – a design ezúttal is jeles, legyen szó a boltokról (melyekbe szabadon betérhetünk), az eszközökről vagy akár egy plakátról a falon. A steampunkos, folyton mozgásban lévő környezethez mi sem szolgáltathatta volna a megfelelőbb motort, mint a jól bevált Unreal engine?

A játékmenet erősen sztori központú, de néhány interaktív cselekményt, illetve keresgélős feladatot leszámítva a roppant naturalista harc dominál. Természetesen hősünkre vidámparki megmozdulása után a rendőrség egyből felfigyel, de agresszív munkások és később komolyabb fegyverzettel felszerelt katonák is megtámadják. Az első két rész Big Daddyje ezúttal a Handyman lesz, aki lényegében egy hatalmas robotba épített ember.

Emellett komoly veszélyt fognak jelenteni az amerikai alapítóatyákról mintázott, motorral hajtott Patrióta robotok is. Pánikra nincs okunk, hisz bárkinek a fegyverét felvehetjük a földről, egyszerre kettőt is. (Apróság ugyan, de az interaktív tárgyak pirosan és sárgán villognak, ami elég kiábrándító.) Fontos megemlíteni a városban mindenütt megtalálható automatákat is: ezeknél KP fejében fegyvereket tuningolhatnuk, életet, illetve ún. Vigort vehetünk. Ugyanis a játék sava-borsát az Undyingból ismerős mágiák adják! A Vigor nevű képességnek több fajtája létezik – mindegyik Salttal (sóval), egy kék folyadékkal idézhető meg. Bár Booker magától gyógyul, később lehetőségünk lesz pajzsát is fejleszteni sárga üvegcséket találva. Ezekből még kétfélét szedhetünk össze: a piros hősünk életerejét növeli meg, a kék a mágia időtartamát.

A programban számos Vigor rendelkezésünkre áll, melyeket stílusos üvegekben kapunk meg: egyikkel a mechanikus eszközöket bűvölhetjük meg, másikkal gyilkos varjakat idézhetünk ellenfeleink számára, később locsolóként vizet zúdíthatunk rájuk, esetleg a levegőbe emelhetjük őket. Mindegyikük hasznos lesz – arról nem is beszélve, hogy egy rendkívül stílusos némafilm mutatja be használatukat.

De térjünk rá a történet másik fontos szereplőjére, Elizabeth-re. A csodaszép lány egy elegáns kastélyban él, mit sem tud a külvilágról, csupán arról álmodik, hogy egyszer eljuthat Párizsba. Szökési kísérleteiről egy óriási mechanikus madár, a Songbird már idejekorán leszoktatta. A folyamatos megfigyelés alatt álló hölgyeményt kiszabadítva teljesen megváltozik a játékmenet. (Elizabeth múltjáról nem sokat tudunk meg eleinte, de minden kiderül a játék során.)

A szimpatikus karakter hű társunk lesz az egész történet végéig. Egyszer sem fog beakadni, miközben követ minket, vagy épp az utat mutatja. Érzéseit mindig hűen tükrözik gesztusai, arcmimikája pedig kiváló. Ha dühös, morcosan néz, a falhoz támaszkodik, míg mi pl. átkutatunk egy szobát. Alapvetően azonban roppant lelkes és elszánt, hatalmas kék szemei csillogó élettel vannak tele, sőt, még arra is ügyeltek a készítők, hogy harc közben ruhája koszolódjon. A lány kisujja helyén egy gyűszű van, mely által – maga sem érti, miért – különleges dolgokra képes.

Elizabeth a kódolvasásban is jeleskedik, így ha valahol egy számunkra érthetetlen üzenet fogad, akkor a közelben lévő könyvet megtalálva lefordítja azt. A leghasznosabb tulajdonsága pedig, hogy csaták közben nem csak nem kell rá vigyáznunk, mert mindig elbújik, de töltényekkel, életerő csomagokkal, Salttal lát el minket az ütközetek közben. (Automaták közelében még aprót is ad nekünk.)

Helyszíneket tekintve megfordulunk majd kőfejtő bányában, a város szegénynegyedeiben is, ahol egy Vox Populi nevű ellenállás szerveződött. De a katonamúzeum, a bank, strand, a játék elején felbukkanó vurstli (ahol nem mellesleg lőni tanulunk meg), a raktárak és Zeppelinek is mind-mind izgalmas helyszínül szolgálnak lövöldözésre, nyomozásra vagy épp a táj csodálására.

Bár ezúttal nem kimondottan horror az új Bioshock műfaja, mégsem ajánlott vele játszani 18 év alatt brutális harcai (végtagok szakadnak le, vér takarja be a kamerát) és nehezen emészthető, fokozatosan kibontakozó története miatt – már ha valakit ma még érdekel a korhatár.

A morbid humor is erősen átitatja a játékot: az említett némafilmek (egyikben kimondottan gyermekeknek reklámoznak cigit), a párbeszédek néha fanyar kacarászásra adhatnak okot. Remek móka továbbá a Drótköteleken való siklás is: szélsebesen süvíthetünk a talpunk alatt a felhőkkel és házakkal, nyomunkban Elizabeth-tel, majd óriásit szökkenve landolhatunk egy erkélyen vagy egy ellenség nyakában! Ki kell próbálni.

Hihetetlen jól sikerült az Infinite audio része is: a szinkronok tökéletesek, a zenék szokásosan gramofonról recsegő, korabeli melódiák. Egyébként több kikacsintással is találkozhatunk: akár az előző részekre, akár más művekre vonatkozóan. Egy mozin például a Revenge of the Jedi című feliratot láthatjuk.

Persze nem hibátlan FPS a Bioshock Infinite. Bizonyos konfigurációkon (naná, hogy az enyém közéjük tartozott) hiába fut folyamatosan, néha leáll gondolkodni 4-5 másodpercre. Ami nagyon hiányzik a játékból, az a multiplayer. Képzeljétek el, mekkora mulatság lenne drótköteleken üldözni és levadászni egymást… A játék végén annyi fordulat lesz, hogy nem győzzük állunkat a helyére rakosgatni, ez borítékolható. Fontos: a stáblista lefutását mindenképp várd meg!

[fb_button]