Augusztus 10-én mutatták be Noémie Soglio Bébibumm (Telle mère, telle fille) című filmjét, ami a francia vígjátékok egy újabb darabja. De aki azt hiszi, hogy ez a vígjáték olyan, amin nevetni lehet, az nem tévedhet nagyobbat. Noémie Soglionak sikerült olyat alkotni, amin csak kínomban nevetek, mert mérföldekre áll a valódi komédiától, de mégsem ilyen egyszerű a képlet.
A francia filmet kulturális aura lengi körül, mindig van benne valami arisztokratikus és különleges, kivéve, ha vígjáték. Amikor az 1960-as évek végén Louis de Funes elfáradt Fantomas keresése közben, és elalvás előtt betette a füldugóit, majd tapssal ellenőrizte, működnek-e, az vicces volt, mert a színész karakterében bújt meg a lényeg. Az 1980-as évektől a francia vígjáték visszaesett egy archaikusan turbulens szingularitásba és még nem jött ki belőle.
Mostani filmünk napjaink Párizsában játszódik. Mado (Juliette Binoche) és Avril (Camille Cottin) anya és lánya. Mado tíz éve egy lakásban él lányával és annak férjével. A film központi problémája akkor kezdődik, amikor Avril és majd’ ötvenéves anyja is várandós lesz, és a lány munkahelyi problémái mellett infantilis anyja terhességét is menedzselnie kell. A közös várandósság és az ebből adódó káosz felpörgeti az anya-lány kettőst, és Marc (Lambert Wilson), az ex-férj az egyetlen, aki ebben a szokatlan helyzetben támogatja őket.
Ha azt mondanám Noémie Soglio zsánerfilmjéről, hogy öntudatlan módon, de mégis felforgató, kinevetnének, pedig van ebben valami. Nem esztétikailag forgatja fel a társadalom pszichés beidegződéseit, arra ott van Ingmar Bergman az Őszi szonátával, hanem politikailag. Ettől még nem lett belőle alternatív film. Annak idején a francia film formanyelve felforgatta a papás mozi világát, de minden új hullám idővel belesimul egy új trendbe, infantilizmusba, abszurdizmusba, romantizmusba, legendizmusba, szadomazóba, ki tudja még hová. Kommersz anyagok mélységeit feltárni viszont mindig izgalmas.
Soglio munkája az infantilis és narcisztikus Madót állítja középpontba. Az infantilizmus, mint téma, önmagában is érdekes, és kettős megítélés alá esik.
Egyfelől társadalmi kortünet, a felnőtté válás és a felelősségvállalás halogatását jelenti, másfelől lehet, hogy a kreativitás primus motorja. A családon belüli infantilizmusnak és nemi szerep felforgatásának van egy vonása, amely ebben a filmben is megjelenik. A leosztásban Mado lányára, Avrilra hárul a családfenntartó férfi szerepe. Nőként terhessége miatt sem tudna kibújni a felelősség alól, inaktív pasija azonban nem a női szerepet veszi át, hanem a gyermek státuszt sajátítja ki, akárcsak Mado, akit késői várandóssága sem billent ki semmiből. Juliette Binoche filmbeli alakja rajzfilmszerű lelkivilággal rendelkezik, orális, infantilis, hedonista karakter, női fétistárgyak, spirituális életérzések és gyakorlatok bűvöletében él.
Azt mondhatnánk, érdektelen alakok stílustalan vergődései ezek. De egyfajta kettős látás azt kéri, vegyük észre a viszonyunkat ahhoz, hogy a hollywoodi panel- és mainstream filmek világának formai szabályait a rendező felborítja azzal, hogy megfordítja a szimbolikus rendet, amelyben a nő csak a cselekvés előmozdítója, sosem alakítója. Képszerű és tárgyias, nincs saját jogán jelentősége.
A Bébibumm a maga esetlen, performatív jellegű direkt hatásaival nőket tesz meg cselekvőnek, a férfiak (a két apajelölt) a család hétköznapian kicsinyes világában leginkább erőszak nélküli biodíszletek. A társadalom eltűri a gyermekvállalás narcisztikus felfogását, melyben a gyermek különleges táplálék, de nem engedi a nem viszonyszerű ént, ami azt jelenti, a nő autonóm létező, nem csak a családon belül van jelentése. Ha a nő nem ilyen, akkor felrúgja a familiáris játékszabályokat.
Az idétlen Madónak egyetlen pozitív megjelölése a nem viszonyszerű énje, és az önkultiválása, ami az infantilizmusa mögött mégiscsak felsejlik.
Az öncenzúra nem is állhatna távolabb tőle, pedig olyan társadalomban él, amelyben a nők csupa kék, zöld foltok a rájuk kényszerített önerőszaktól. Mindez nagyon idétlen formában kerül tálalásra, és szerintem Noémie Soglio nem is tudná, most miről beszéltem.
Aki emlékszik Lambert Wilsonra az 1982-es Házibuli 2-ből vagy a Mátrix trilógiára, az láthatja, a kor jót tett neki, bár Calvin Klein modell is volt a 90-es években. Juliette Binoche is takaros, filmbeli lánya Camille Cottin egy perccel nem néz ki fiatalabbnak.
Nem mondom, hogy a film gondolkodásbeli változást okoz majd, és más megítélés alá esnek az ötven körüli várandós nők, de a felforgatós zöngéje igenis a film pozitív vonása. Ha ezt nem számítom, akkor a hintaló és a versenyparipa közötti különbség marad.
A film Bechdel-tesztje pozitív, azaz két vagy több nő másról is tud beszélni, mint a férfiak.
[fb_button]
Szólj hozzá! Számít a véleményed és regisztrálnod sem kell!