A magyarul Csillagközi Rombolóként sugárzott sorozat épp a – Lost által indított – sorozat-boom kezdetén fejezte be azon küldetését, hogy a sci-fi rajongó TV nézők szívében egy tekintélyes helyre tegyen szert. Bár a sorozat rég lefutott, a cselekménye alapján készült társasjáték ma is az ilyen jellegű klubok legkedveltebb dobozai között van.




Márpedig az egyes sorozatok bizony az idővel tova tűnnek, a top 50-be jutott társasjátékokat a tabletop gamerek mindörökké a szívük közepén őrzik.

Mindenkinek ajánlom, hogy adjon egy esélyt ennek az űreposznak. Legalább annyit mindenképp, hogy megtekintse a bevezető dupla – nulladik – részt, amely egy önálló filmként is megállja a helyét, de minden esetre arra tökéletes, hogy eldönthessük, érdekel-e minket a folytatás. A válasz bizonyára igen lesz, mert ritkán futunk bele egy ennyire érdekes koncepciójú sorozatba. Az epizódok izgalmai során nem sokféle izgalmas idegen faj okozza a bonyodalmakat, de még csak nem is ugrálunk térkapuk segítségével a galaxis legkülönfélébb részein lévő bolygók felfedezésére.

Túlnyomórészt egy lestrapált és amúgy már leselejtezésre ítélt “romboló” típusú űrhajó több mint nyomasztó belsejében dekkolunk a kedvenc karaktereinkkel. Itt aztán van minden: iszákos ezredes, “kickass” szöszi, halálos beteg kolóniai elnöknő és ráadásként ott van az utánozhatatlan Gaius Baltar, aki egy személyben egyesíti Lucifert és Jézus Krisztust.

A cselekmény végig a cylonok körül bonyolódik.

Ők az ember által alkotott robotok, akik egy durva háború után hosszú évtizedekre eltűntek, majd történetünk kezdetén úgy tértek vissza, hogy immár szinte teljesen tökéletes emberi alakot is képesek ölteni. A sorozat lényege, hogy bárki lehet cylon… Még azok is, akik teljesen meg vannak győződve emberi mivoltukról.

Ez elsőre gyengének tűnhet a mai modern sorozatok alapkoncepciója mellett, de a sorozat alkotói a négy évad alatt végig fenn tudták tartani a nézők érdeklődését. Az aztán már egy másik szempont, hogy végezetül számos kérdést nyitva hagytak. Én ezt utólag nem bánom, mert éppen ez a túlzott nyitottság késztetett arra, hogy általánosítva gondolkodjak el a sorozat egészének szimbolikáján, mélyebb mondanivalóján, a sorozat teljes ívén keresztül vitt gondolatiságon. (“Mindez már megtörtént egyszer és újra meg fog történni.”)

Érdekes, hogy a többi sci-fi sorozattal ellentétben itt végighúzódik egy nagyon határozott misztikus szál, amely legalább annyira része a történetnek, mint a ugróhajtómű. A karakterek mintha csak tudnák azt, – bármennyire is küzdenek ellene olykor – hogy küldetésük van. Sejtik, hogy utazásuk történetének főbb lépései, már “előre meg lettek írva”.

Külön-külön akkora pályát járnak be a személyiségfejlődésükben, hogy ha kiragadnánk egy-egy karakterek történetét és külön sorozat formájában dolgoznánk fel, már az is nagyon érdekes lenne. Nagyrészt szappanoperáról, méghozzá annak egy speciális fajtájáról: űrszappanoperáról van szó. A szappanopera valójában egy igen magával ragadó műfaj. Megfelelően tálalva magával rántja az embert. Szerintem simán “el lehet nézni” neki ezt a nem épp előkelő eredetet.

Persze ez nem jelenti azt, hogy bármelyik szappanopera jó lesz attól, ha a cselekményének szerves részévé tesszük a mesterséges intelligenciát vagy az űrutazást, de ha érdekes és tartalmas megoldásokra szeretnénk példákat keresni, akkor keresve se találnák ennél alkalmasabb sorozatot ehhez. Tulajdonképpen a sci-fi sose állt messze a szappanoperás beütésektől. A Star Wars az régen is, ma is egy nagy családi dráma volt, az eredeti Star Trek sorozatba pedig majdnem minden részben volt egy kis szappan-szál.

Bármennyire is próbálták a Csillagkapu sorozatban elrejteni, nyomokban ott is találhatunk rá példát.



Nagyon remélem, hogy visszatérnek még azok az idők, mikor ilyen karakterű sorozatokat néztünk. Addig is mindenki pótolhatja az olyan kihagyott gyöngyszemeket, mint a Battlestar Galactica.

Értékelés:

sav5-01

Szólj hozzá! Mert számít a véleményed, ráadásul regisztrálnod sem kell.

Legyél te az első hozzászóló!

avatar
wpDiscuz