Az üvegpalota (2017) – kritika

Egy életrajzi ihletésű film mindig nagyon nehéz terep, hát még hogyha olyan világsikerről beszélünk, mint Jeannette Walls 13 éve megjelent bestsellere. Az írónő különös gyermekkora ugyanis nem volt épp szokványos és ha őszinték akarunk lenni, akkor egyedisége mellett egyszerre hétköznapi is az ő története. Talán épp ezért lett ekkora siker.

A megfilmesítésre meglepően sokat kellett várni, de ami késik nem múlik: Az üvegpalota végre megérkezett, s azt hiszem bátran kijelenthetem, hogy megérte a várakozást. Destin Daniel Cretton filmje ugyan nem éri el az Átmeneti állomás mélységeit, sokáig emlékezetes lesz majd, igaz azt hozzá kell tennem, hogy ebben elvitathatatlan szerepe van a patinás színészgárdának, nem kisebb nevek láthatóak ugyanis a főszerepekben, mint Brie Larson, Woody Harrelson, és Naomi Watts.

Egy elvont, különc házaspár és négy gyermekük története Az üvegpalota, Cretton pedig rendkívül ügyesen játszik a dupla idősíkkal. A már felnőtt, sikeres nő és az ő kitörölhetetlen emlékei állnak egymással szemben, vagy épp párhuzamban.

Hiszen melyikőnk ne ismerne olyan családot, ahol az apa alkoholista? Vagy épp az anya egy elvont művészlélek? Tudjátok, azokra gondolok, ahol az első gondolata az az átlagembernek, hogy “hát… lehet, hogy nekik nem kellett volna gyereket vállalniuk”. Vagy épp az, hogy “jaj de szomorú, ezek a gyerkőcök is saját magukat fogják felnevelni. Vagy egymást. De hogy nem a szülők, az már egyszer biztos.”.

Nos itt is egy ilyen famíliáról lesz szó. Az ábrázolás pedig egyszerűen hibátlan. Végigkövethetjük, hogy az ábrándozó, materiális világot mindenáron hátra hagyni akaró, alkoholista apa, és az őt vakon imádó anya hogy lesznek az évek múlásával a legnagyobb bálványokból antihősök a gyerekeik szemében. Hisz ahogy idősödnek, úgy dőlnek le az illúziók és telepszik rájuk a rideg valóság, annak minden bújával és bánatával.

Mert a korlátlan szabadságnak, a társadalomtól való elszakadásnak, a különclétnek mindig ára van. Csak nem biztos, hogy azt az árat a gyerekekkel kell megfizettetni.

Sajnos a film itt, ennél a pontnál kienged. Furán hangozhat (de most a könyvhöz hasonlítom): nem elég sötét, nem elég lehangoló. Próbálja a szeretet jegyében lezárni és megmagyarázni azt az életutat, amit Jeanette bejárt és amit jórészt a szülei (örökségének) köszönhet, de a nézőben valahogy végig ott motoszkál, hogy a valóság azért nem egészen ilyen.

Ott nincsenek tündérmesék. És mindent nem lehet elfelejteni. Megbocsátani sem.

Ettől függetlenül akárcsak önéletrajzi könyvként, filmként is jól működik Az üvegpalota. Elgondolkodtat, hatására átértékeljük a mindennapjainkat, a családunkat, és a világban betöltött szerepünket. Minden színész kifogástalan, de még így is kiemelkedik Woody Harrelson, aki zseniálisan hozta az apát.

Összességében bátran ajánlom, hosszas tépelődés után végül nem adtam meg a négy csillagot, de ne legyenek kétségeid kedves olvasóm: ez egy jó film, s noha hagy némi hiányérzetet maga után, megtekintésre mindenképpen ajánlott.