Az utolsó párbaj (2021) – kritika

Ráadásul alapvetően eredeti sztoriból építkezik. Bár ha nagyon akarjuk, akkor rá lehet fogni, hogy merített innen-onnan, ám ennek nincs is igazán jelentősége, hisz ez egy olyan történet, ami a maga sajnálatos módján teljesen időtlen és a siker csak azon múlik, hogy sikerül-e ezt úgy vászonra vinni, hogy mély nyomott hagyjon a nézőjében.

Jelentem: sikerült.

Ez ugyan csak félig dicséret, hisz a legtöbbünkben ez nyomasztó (és bosszantó) nyomot fog hagyni, de őszintén szólva nem is nagyon vártam mást. A forgatókönyvet ugyanis Matt Damon és Ben Affleck együtt írta és azt már az első pillanattól tudni lehetett, hogy az utolós párbaj az minden lesz, csak vígjáték nem. Nos, hát nevetni azt nem is nagyon fogtok, ám az biztos, hogy a filmnek olyan atmoszférája van, amilyen ezerből talán egynek.

A 15. századi Franciaországban járunk. Főszereplő triónk egy nagyon fura kis csapat: Marguerite de Carrouges (Jodie Comer) megvádolja férje, a gazdag földbirtokos Jean de Carrouges (Matt Damon) riválisát, egykoron jóbarátját, Jacques Le Gris-t (Adam Driver), hogy az erőszakot követett el rajta.

Jacques természetesen tagadja a vádakat, így a kor szellemének megfelelően a dühös férj párbajra hívja őt, A törvény egyszerű: ha Jean nyer, akkor igazságot szolgáltatott, ám ha veszít, akkor Marguerite-t kivégzik, méghozzá hamis vád miatt.

A történet e három szereplő körül forog, méghozzá úgy, hogy mindhármuk szemszögéből megismerhetjük a történteket, míg az egészet (spoiler?) egy irtózatosan látványos és nyers párbajjal zárja Ridley Scott.

A forgatókönyv pedig idegesítően, dühítően jól lett megírva, le a kalappal Matt és Ben előtt. Sikerült egy olyan életszagú 15. századi világot teremteni, ahol mindenki egy álszent, hazudós, tenyérbemászó alak, és ahol egyszerre tudunk mi, nézők senkinek sem drukkolni.

Ennek köszönhetően pedig a két és fél órás játékidő egy szempillantásnak hat, hisz a film azonnal magával ragad, minden apró részletet meg akarunk ismerni és már szereplőink előtt járva derítenénk ki az igazságot.

A téma pedig – ahogy az elején írtam is – rendkívül időszerű, talán egy kicsit túlságosan is, de ezúttal ezt úgy sikerült tálalni, hogy végül senki sem lehet majd elégedett.