Noha mostanában – sajnos – leginkább attól hangos a sajtó, hogy Scorsese “nekiment” a Marvel filmeknek, azt hiszem évtizedek múlva majd úgy fogunk rá hivatkozni, mint a legnagyobb rendezők egyike.
Persze ez a cím már rég megilleti őt, de a rendezőzseni legnagyobb erénye – véleményem szerint – abban rejlik, hogy sokakkal ellentétben (Spielberg, Palma, Coppola, hogy csak párat említsek) neki nem bizonyos korszakai erősek. Ő itt áll 77 évesen és még mindig ott van benne a tűz. Még mindig szinte mindent elsöprő tényező és még most, 2019-ben is elhallgattatja a konkurenciát amikor lerak valamit az asztalra.
Ahogy 10-20-30 évvel ezelőtt. Na ezért ő az egyik legnagyobb.
Az ír – főleg azok számára, akik már legalább a harmincon túl vannak – egy kissé keserédes mozi, amelyben Scorsese határtalan profizmussal használja a zsáner elemeit és ami gyaníthatóan egy mesteri búcsú lett.
Nehezen megszületett alkotás ez, s a körülmények valóban kissé elkeserítőek. Mostanra ugyanis tényleg odajutottunk, hogy a nagy stúdiók nem mernek kockáztatni: az Irishman kallódásának és csúszásának oka is ebben keresendő. A film ugyanis – nem meglepő módon – drága volt. Erre jön rá hogy egy régi vágású gengsztermozi, s hiába a nagy nevek, közel sem olyan biztos a milliárdos bevétel, mint egy harmincadik képregényfilmnél.
Oké, jelentősen leegyszerűsítettem a problémát, de úgy nagyjából egész (meg)érthető, hogy min is akadt ki Martin, nem?
No de a lényeg, hogy még ha nem is egyszerűen, de eljutottunk eddig a pontig: az Irishman végül elkészült és tekintve, hogy mekkora vállalás volt még egyszer (utoljára?) összeverbuválni a nagy csapatot, már csak ezért is le a kalappal a készítők no meg a Netflix előtt.
Szinte bizsereg az ujjam ahogy leírom: Scorsese, a főszerepben De Niro, Al Pacino, és Joe Pesci, akit sikerült visszacsábítani egy mozi erejéig (és milyen szerencse, hogy sikerült). Mindez megspékelve három és fél órás játékidővel… hát milyen évet írunk egyáltalán?
Nem akarnék spoilerezni, mert azt hiszem Az ír van annyira különleges állatfaj, hogy a maximális tiszteletet kapja: azt azonban mindenképpen elmondanám, hogy tegyétek félre az elvárásaitokat mielőtt nekiláttok a filmnek. Félre ne értsetek, ezt nem úgy értem, hogy készüljetek a legrosszabbra, csupán ne úgy üljetek be rá, hogy végre itt az új Casino, vagy Nagymenők. Ez a film…más. Ezt pedig abszolúte pozitív értelemben értem.
Klasszikus értelemben véve amúgy sem lenne egyszerű feladat leírni a történetet, pláne úgy, hogy ne rontsak a filmélményeteken. Főszereplőnk Frank Sheeran (Robert De Niro) veterán, piti bűnöző. Meglátván a benne rejlő potenciált, Russ Bufalino (Joe Pesci) maffiafőnök maga mellé veszi, Frank pedig idővel Jimmy Hoffa-nak (Al Pacino) kezd el dolgozni.
Nagyjából ennyi amit tudnotok kell előzetesen, innentől egyetlen feladatotok, hogy engedjétek, hogy a film magába szippantson benneteket.
Scorsese feszes tempót diktál – annak ellenére, hogy az Ír a legkevésbé sem kapkodós -, figyelni kell, sokat ugrál az időben és rengeteg karakterrel operál.
De… az öreg még mindig egy zseni. Mert a végeredmény gyakorlatilag támadhatatlan. Mondjuk nálam jobban ennek nem sokan örülnek, de az, hogy a színészek CGI visszafiatalításán kívül nincs egy olyan pont, amin fogást találnék, az azt hiszem mindent elmond.
Az Irishman tehát bőven teljesíti a várakozásomat, és nem tudok elég hálás lenni, hogy minden csillag együtt állt végül és elkészülhetett ez a film, láthattam még egyszer együtt ezt a három színészlegendát, Scorsese keze alatt dolgozni.
Mit is mondhatnék? Ezt a filmet látnotok kell. Még akkor is, ha nem vagytok a műfaj szerelmesei. Mert ilyenből nem készül sok. És félek, hogy inkább csak…egyre kevesebb.
[fb_button]
Moziban nem bírnám végig (miért nincs ma már szünet a hosszabb filmeknél? bezzeg a MüPában ötvenperces szünetek vannak egy-egy maratoni Wagner-felvonás után!) úgyhogy nagyon várom, hogy elérhető legyen másutt is. Nagyon szeretem a régimódi gengszterfilmeket, pont a ráérősebb, lassúbb építkezés miatt, és De Niróra meg Pacinóra igencsak ráfért már egy tisztességes film, ahol régi fényükben ragyoghatnak.
dög unalom
Talán az első film kritika amelynek minden mondatával teljesen egyetértek. Kiegészítem azzal, hogy számomra a film nem csak “zseniális” hanem döbbenetes is. Azért mert vissza igazolja azt amit az amerikai politikai. társadalmi viszonyok mély és hátborzongató viszonyairól gondoltam és tudtam. E filmmel szinte egyidőben készült másik két talán utolsó búcsú film Amerikából: Tarantino Volt egyszer egy Hollywood és Todd Phillips Joker filmje. Három zseniális film hasonló lesújtó véleménnyel az “amerikai álom”-ról. Nem tartom valószínűnek, hogy a jövőben készülnek ilyen -szerintem- bátor, filmszakmailag kitűnő és zseniális amerikai filmek.
Az valóban jó dolog , hogy ez a film elkészült. Azonban ha objektíven nézzük, a film, hagy maga után némi kívánnivalót…. Először is De Niro alakítása kissé nevetséges volt, inkább tűnt valami bugyuta karakternek, mint valami éles elméjű ravasz gengszternek. Lehet, hogy kiöregedett már ebből az egészből. Számomra a karakter nem volt hiteles. Al Pacino, Hoffa szerepében sem tündökölt, nem lehetett elvonatkoztatni attól, hogy Pacino már megint önmagát játszotta, bár próbálta elfojtani a dolgot. Egyedül Pesci viszont remek volt. Magáról a filmről: jobban járt volna Scorsese, ha fele ennyi ideig tartott volna a film, viszont lehetett volna javítani a forgatókönyvön.… Tovább is van (hozzászólás lenyitása) >>>
Sajnos ez a megfiatalításos technika nem nagyon működőképes, furcsa az arc tőle, és a test még nem lesz fiatal tőle, így úgy néz ki mintha nyugdíjas otthonban játszanák el a gengsztereket, így hiteltelen lesz az egész, nem lehet azonosulni egyik szereplővel sem. Pesci a legjobb az egészben, nagyon jól hozza a figurát, ami pedig nem a megszokott kis idegbeteg, agresszív törpe hanem most a nagypályás agyast. De Niro és Pacino játéka csalódás. Lehet ismeretlen vagy mai mai fiatal színészekkel jobban ült volna az egész, max azokban a jelenetekben maradhattak volna ahol egyébként is idősek már. Így max csak közlpszerű lett.