Megmondom őszintén, nagyon kíváncsi voltam, hogy Gore Verbinksi mit tud kihozni a horror műfajából tizenöt év elteltével, hiszen ő egy olyan rendező, akinek a stílusa maga a védjegye, hisz ha sorba állítjuk a filmjeit (Karib tenger kalózai trilógia, Rango, A magányos lovas), akkor egy elég éles kép rajzolódik ki, s csak azon csodálkozunk, hogy A Cure for Wellness-ben hogyhogy nem szerepel Johnny Depp.
Oké, a családi (hellyel-közzel) kalandfilmek divathullámát sikeresen meglovagoló Verbinski azért másfél évtizeddel ezelőtt beköszönt a Körrel, és akármennyire is kukacoskodunk, amiatt bizony nem kell szégyenkeznie. Az első pillantásra a Viharszigetre hajazó (Dane DeHaan tekintete kinek nem a fiatal Leo-t juttatja eszébe?) mű azonban egy igen érdekes szerelemgyerek lett, amire megannyi hibája ellenére sem tudom azt mondani, hogy rossz.
Kivételesen a problémával kezdem, így könnyebb átadni az élményt: képzeljetek el egy horrort, aminek a cselekménye a jól megásott mederben, semmitől sem siettetve, komótosan (noha nem untatóan) csordogál. No most ehhez tessék hozzáadni, hogy a film két és fél órás, s ha ez még nem lenne elég, akkor jó tudni, hogy még a legkevésbé szemfüles nézők számára is tiszta lesz minden várható csavar már szűk másfél óra elteltével is.
Az egészség ellenszere ugyanis meg sem próbál szövevényes fordulatokkal operálni, Verbinski ezúttal szabadjára engedte a benne lakozó művészt és a komplikált belbecs helyett a körítésre fókuszált, méghozzá úgy, hogy alapként felhasználta a legősibb horrortörténetek egyikét.
Főhősünk, a törtető Lockhart (Dane DeHaan) elsőre kellemesnek tűnő feladatot kap: haza kell hoznia a cég vezetőjét, aki egy wellnessközpontban ragadt Svájcban és az Istenért nem akar visszatérni a mókuskerékbe. Nosza, fiatal és ambiciózus barátunknak sem kell több, elutazik a szanatóriumba, ahol aztán furcsábbnál furcsább dolgokat tapasztal…
Nem megyek bele jobban, mert a legkevésbé sem szeretnék a kelleténél többet elárulni, mint mondtam, azt az egynéhány csavart érdemes tartogatni a filmre: nem a forgatókönyv lesz az, ami miatt a filmet emlegetni fogjuk. Ami miatt nem süllyesztem el a kiábrándítóan középszerű fiókban Verbinski moziját, az az atmoszférateremtés, amire ritkán látni ilyen jó példát.
Nem csupán a szereplők játéka kifogástalan -minde DeHaan, mind Jason Isaacs emlékezetes-, de a megannyi apró részlet (ami a gondolkodóbb típusú nézők számára jó pár mellékvágányt és újraértelmezést ígér) és legfőképpen a fényképezés az, amik kiemelik a filmet az átlagból és ami miatt azt tudom mondani, hogy ez egy olyan mozi, ami ugyan otthon, a tévé képernyője előtt lehet, hogy sokaknak csalódást okoz, de könyörög azért, hogy nagy vásznon nézzük.
Ugyanakkor, ha összegeznem kell, nem mehetek szó nélkül amellett sem, hogy Verbinski célja szinte bizonyos, hogy nem ez volt, ő egy főhajtással (klasszikus elemek) próbált valami igazán egyedit alkotni, ami sajnos csak félig-meddig jött össze neki, mert a páratlan hangulat és atmoszféra sajnos nem képes teljesen feledtetni az indokolatlanul hosszú játékidőt és a fájóan egyszerű, nagyon hamar átlátható történetet. Ugyanakkor a látvány miatt érdemes beülni rá, egyszóval ez egy igazi felemás élmény volt.
[fb_button]
Kéne már egy olyan film, ami eléri, hogy amikor megyünk ki a teremből, akkor valahogy olyan kiválasztottnak érezzük magunkat, hogy mi már láttuk ezt az alkotást, és iszonyatjó volt, és azonnal szólni akarok az ismerősöknek, hogy nézzék meg. Nagyon rég volt ilyen élményem. (Liza a rókatündér… Életrevalók) Ezek miatt érdemes moziba menni.
Én inkább azon csodálkoztam, micsoda androgün színész felhozatal volt a filmben. A főszereplő például, vagy az egyik nővér..
A filmet egyszer nézősre mondanám. Nekem tetszett a kivitelezés, de a történetből – én úgy érzem – sokkal többet ki lehetett volna hozni. Kb a film egy harmadnál már lehetett tudni mi az ábra…már nem volt izgalmas.