Hollywood nagy kockázatot vállal, amikor egy videojátékból próbálnak mozifilmet csinálni. Egy hű adaptációt rendkívül nehéz vászonra vinni, mert egy interaktív, több tíz órás történetet bele kell sűríteni csupán 120 percbe, úgy, hogy maga a film megálljon a saját lábán. Általában értelmetlen katasztrófába torkollanak és egy kezünkön meg tudjuk számolni, hogy mennyi elfogadható alkotás sikerült. Az Assassin’s Creed film a kettő között található szalmabálába zuhant be.
Callum Lynchet gyilkosságért halálra ítélik és kivégzik. Ám kiderül, hogy a halálát csak megjátszották, és az Abstergo vállalat egyik kísérleti részlegében tartják fogva.
A vállalat az Animus nevű gép segítségével a kísérleti alanyok genetikai emlékekeinek feltérképezésével próbál meg megtalálni egy misztikus tárgyat, az Éden Almáját. Ennek a segítségével kiiktathatják az erőszakot az emberekből. A tárgy felkutatására a legalkalmasabb alany Callum lesz, akinek őse, Aguilar, aki a történelmi feljegyzések alapján a spanyol inkvizíció idején birtokába vette az Almát.
A film eleinte nagyon jól elkapja a hamisítatlan Assassin’s Creed feelinget. Csak úgy, mint a játékokban, itt is ide-oda ugrálnak az események a jelen és a múlt között. Ezáltal egyrészt megismerjük Cal karakterét, jobb belátást nyerünk az Abstergo vállalat tevékenységeibe, mindemellett láthatjuk a spanyol inkvizíció eseményeit és a templomosok és assassinok harcát.
A probléma ott kezdődik, amikor megkezdődnek az akciójelenetek. Cal-t ugyanis a jelenben nem a játékokban látott ágyba fektetik be, hanem mozgását egy derekára erősített mechanikus karral szabályozzák, illetve egy, a gerincébe ültetett chippel vetítik ki az genetikai emlékeit.
A koncepció nem lenne rossz, de a megvalósítás már hagy némi kívánni valót maga után. Sokszor látjuk majd, ahogy Aguilar a múltban véghez visz egy mozdulatot, amit Cal a jelenben reprodukál. Ez a különlegesebb mozdulatoknál érdekes, mint a falon mászás vagy a párbajok, de az egész kissé nevetségessé válik, ha jobban belegondolunk. Mi történik, ha Aguilar lovagol? Akkor a jelenben Cal nagy terpeszben, a levegőben lógva fel-le döcög? A múlt béli falmászás közben Cal a jelenben mibe kapaszkodik? A kivetített fal nincs ott fizikai valójában. Ez a logikai buktató nagyon illúzióromboló.
Az kameramunka sem segít az akciójeleneteken. Látszik, hogy nagyon részletes és komoly kaszkadőri munka van a háttérben, amikor az emberek háztetőről háztetőre ugranak, falon futnak vagy lóról leugorva szaltózva támadnak, de ezeket szörnyen rosszul vágták össze. Egy személy mozgássorozatát három-négy különböző kameraállásból mutatják úgy, hogy másodpercenként váltakozik a látószög és egyszerűen nem látjuk, hogy mi történik. Az igazán szomorú ebben, hogy pár jelenet viszont nagyon jól össze lett rakva, de többségben az össze-vissza vágott katyvaszok uralkodnak. A másik nagyon zavaró aspektus, az pont a jelen és a múlt közötti váltás. Néha egy hosszabb, múltban játszódó hajsza közben csupán fél másodpercre átváltunk a jelenbe, majd vissza a múltba majd ismét a jelenbe. Rendkívül zavarossá teszi ez a filmet és kizökkent a pillanat hevéből.
A történet egy szóban jellemezve: fókuszvesztett. Az Assassin’s Creed tökéletes példája annak, hogy mennyire nehéz egy videojáték történetét egy filmbe belesűríteni. Nem is beszélve arról, ha valójában nem egy, hanem öt játékot próbáltak egyszerre megfilmesíteni. Régi rajongóként a sorozat rengeteg pontját véltem felfedezni a filmben, ami a maga valójában nem volna rossz, de a rövidség miatt összecsapott és elsietett volt minden esemény.
A karakterekkel sem nagyon lehetett azonosulni, mert nincs idejük kifejlődni. Michael Fassbender egyszerre két karaktert is játszik, ami miatt elveszítjük a kötődést mindkettőjükkel. A színészi alakításával nincs baj, de ennél láttunk már sokkal jobbat is tőle. Jeremy Irons és Marion Cotillard is hozzák a kötelezőt, de semmi többet.
Ám mindezek ellenére a film pár kis fan-service aprósággal is rendelkezik. Például nagyon tetszett a nevek jelentősége. Mint a játékokból tudjuk, a főbb karaktereknek mindig valami szárnyalással, vagy repülő állattal kapcsolatos neve volt: az Altair jelentése “az, aki repül”, az Ezio jelentése “sas”. Itt a Callum név jelentése “galamb”, illetve az Aguilar spanyolul a “sasok rokona” kifejezésnek felel meg. Ezek után ne is beszéljük azokról a jelenetekről, amikor egy sast követve végigszállunk egy város fölött, majd alászállunk az utcákba, majd a palotákat tornyait megkerülve láthatjuk a főszereplőt egy épület tetején.
Szerencsére a film zenéje is tartogatott pár kellemes pillanatot. A Black Eagles – Entrance című száma a régi játékok előzeteseire emlékeztetett. Ilyen volt például a Brotherhoodnél az Unkle – Burn My Shadow, a Revelationsnél a Woodkid – Iron, én személy szerint például az Assassin’s Creed 3 traileréből ismertem meg az Imagine Dragons-t is.
Összességében az Assassin’s Creed film egy nagyon ambiciózus próbálkozás sajnálatos elbukása. A film végén utalnak egy folytatásra, amit nagy eséllyel nem fogunk megkapni és talán jobb is, ha így lesz. Rajongóként érdemes vele tenni egy próbát, de aki nincs otthon a játékokban, az csak össze fog zavarodni. Nem szörnyű film, de az egyszer nézős középkategória erős képviselője.
[fb_button]
Szólj hozzá! Számít a véleményed és regisztrálnod sem kell!