Noha, mint a magyarok nagy része, én is imádom a Bud Spencer – Terence Hill páros (szinte) minden filmjét -nem szégyenlem, van amelyiket kívülről fújom-, ha felmerül Pedersoli neve, én mégsem ezek közül választom ki a kedvencem.




Számomra egy 1981-es spagettiwestern a legidőtálóbb alkotás, s ha indokolnom kell, hogy miért, akkor csak egy dolog miatt vagyok nehéz helyzetben. Nevezetesen azért, mert annyi oka van a rajongásomnak, hogy órákig tartana mindet felsorolni, így valahogy szelektálnom kell, ami nem könnyű. De azért megpróbálom.

Szóval az Aranyeső Yuccában már nem nevezhető az utolsó spagettiwesternek egyikének, annál jóval később készült. Sokkal inkább mondanám, hogy Michele Lupo filmje egy főhajtás: tisztelgés a nagyok előtt, méghozzá megtartva mindazt, ami egy családi jellegű westernbe belefér, úgy, hogy közben azért ott zümmög a háttérben a feszültség. Úgy értem a valódi feszültség. Amikor azt érzed, hogy itt bizony lehet, hogy lepuffantanak valakit a következő percben. A szíved tudja, hogy ez itt Bud, nem fog fröcsögni a vér, de mégis… az érzés ott van.

Aztán persze feloldja ezt egy hatalmas zabálás, vagy épp pár üdítően ártalmatlan -ámde hatalmas- pofon, az összkép azonban tökéletes a végére: kapunk egy családi filmet, ami képes volt átültetni mindent, amitől egy jó western jó, úgy, hogy közben a nevetésé a főszerep – viszont egy pillanatig sem érezzük azt, hogy paródiát néznénk, nem, erről szó sincs. Az Aranyeső Yuccában komolyan veszi magát, épp annyira, amennyire kell, de annyira minden pillanatban.

Ehhez egyrészt kellett a Bud Spencer – Bugner József – Amidou – Pizzuti négyes (és legalább ennyire kellett a Bujtor – Kristóf Tibor – Székhelyi József – Szersén Gyula szinkron!), akik tökéletes egyensúlyt teremtettek nem csupán a jó és a rossz oldalán, de a komolyság – humor vonalon is.

És igen, ahhoz, hogy még századszor is gondolkodás nélkül végignézzem, kellett Ennio Morricone, aki ugyan biztos, hogy nem emlegeti élete projektjei közt az Occhio alla penna zenei aláfestéseit, én megteszem helyette. Zseniális amit művelt (ismét és sokadszorra), pillanatok alatt teremt feszültséget és oldja fel azt, szavak nélkül, kizárólag a zenét használva. Utánozhatatlan.

Azt hiszem dióhéjban ebben rejlik az Aranyeső Yuccában titka. A szereplőkben, a szinkronban, a zenében és abban, hogy fel tudta használni azokat a klasszikus elemeket, amik a spagettiwesterneket oly naggyá tették. Így pedig a nyolcvanas évek elején, amikor ez a műfaj már-már teljesen halott volt, össze tudtak hozni egy emlékezetes westernvígjátékot.

Egy olyat, amit tíz és százévesek egyaránt nyugodtan megnézhetnek, nevethetnek, szerethetnek. Ez pedig nem kis mutatvány volt.



Amúgy pedig csak egy dolgot rühellek: ha megzavarnak evés… azaz az Aranyeső Yuccában nézése közben.

Értékelés:

sav5-01

Szólj hozzá! Mert számít a véleményed, ráadásul regisztrálnod sem kell.

Legyél te az első hozzászóló!

avatar
wpDiscuz