Milyen fura fintora a sorsnak: a legjobbnak tartott Stephen King filmadaptációt (talán csak) egy ember gyűlöli tiszta szívből a világon: maga Stephen King.
Oké, ezzel lehet, hogy sokatoknak nem mondok újdonságot, de ez a tény akkor is durván meghökkentő. Nem kell ragoznom, hogy (az egyik kedvenc íróm,) Stephen King több tucatnyi művéből készült már mozi és tévéfilm, sorozat (pillantsatok csak erre a listára, eszméletlen mennyiségről beszélünk), melyeknek egy jó része… nos hát pocsék.
Persze jó párnak megvan a nosztalgikus hangulata (számomra például ilyen a Langolierek), de akárhogyan is csűrjük-csavarjuk, az adaptáció jelentős része a gyenge közepest is alig súrolja, és a kiválóakat nagyjából egy (de maximum két) kézen meg lehet számolni, ha pedig nagyon szőrösszívűek vagyunk, akkor általában ott kötünk ki, hogy A remény rabjai, Halálsoron, (na jó: Tortúra, Állj mellém!) és a Ragyogás. Ezek közül is a legkultikusabb ez utóbbi, a
Jack Nicholson főszereplésével készült 1980-as The Shining Stanley Kubrick egyik legprofibb alkotása és a filmtörténelem egyik megkerülhetetlen alappillére.
Nos azoknak, akik nem akarják túl sokáig olvasni a szómenésemet, egy mondatban:
Az Álom doktor egy jól sikerült King adaptáció, amiben Ewan McGregor mellett Mike Flanagan rendezése (vagy inkább egyéni látásmódja) a legerősebb és méltán kerülhet fel a fenti lista legvégére, noha sajnos a hibátlantól, vagy a kult státusztól nagyon messze van – holott erre megvolt benne a potenciál -.
Hogy végül miért hasal el a film, mint kiemelkedő King adaptáció?
Kissé gonoszan úgy fogalmazhatnám meg, hogy Kubrick miatt. Stanley ugyanis tényleg valami igazán maradandót, idézhetőt, megkerülhetetlent alkotott a Ragyogással. S amíg King a regény folytatásával meg sem próbált valami hasonlóan erőset letenni az asztalra (hisz az Álom doktor regénynek ez nem is volt a célja), addig Flanagan sajnos beleesett ebbe a hibába. S míg különálló filmként, a Ragyogást kitörölve az emlékezetünkből tényleg kiválóan működik az Álom doktor, addig mint folytatás sajnos már nem annyira.
Főszereplőnk Jack Torrance fia, Danny (McGregor), aki a múlt lidérceitől üldöztetve idült alkoholistaként egy kisváros öregek otthonában talál megnyugvást, hogy a ragyogást használva segítse át a szenvedőket a másvilágra. Mígnem Abra, egy szintén hasonló képességekkel megáldott lány megkeresi őt, hogy segítsen felvenni a harcot egy szektával, ami a hozzá hasonlóakra vadászik.
Ez a koncepció pedig bő másfél órán keresztül remekül működik is. Tényleg. Flanagan rendkívül rutinos (és ami még ennél is nagyobb szó, tehetséges és jó) horror rendező, aki ezúttal is villámgyorsan felépíti az atmoszférát, ami magába is szippantja a nézőt. A történet visz előre, a szereplők kiváló alakítással rántanak be minket nézőket (főleg Ewan brillírozik), hogy aztán az utolsó szűk egy órára az addig felépítetteket alaposan lerombolja Flanagan.
Mert értem én, hogy Kubrick az filmes isten, és a legnagyobbaktól idézni… vagy ihletet meríteni még nem bűn. De visszatérni a Ragyogás kultikus helyszínére még talán oké (hisz kell a nosztalgiafaktor), azonban ennyire felidézni a klasszikus elemeit már korántsem volt jó ötlet, hiszen mi Flanagan filmjéért ültünk be, nem azért, hogy egy Ragyogás-imitációt lássunk. Ez pedig már hozta magával – sajnos – a nyögvenyelős lezárást, amivel végképp kissé keserű szájíz maradt a végére.
Kár, mert az Álom doktorból könnyedén klasszikus lehetett volna és azt hiszem nem kell magyaráznom, hogy ez mekkora szó és mekkora pozitív meglepetés (lehetett volna).
Így azonban megmarad egy jó filmnek, nagyon erős első kétharmaddal és egy kihagyott ziccernek, mert ott volt a lehetőség hogy valami igazán maradandó süljön ki belőle.
[fb_button]
Szólj hozzá! Számít a véleményed és regisztrálnod sem kell!