Aloha (2015) – kritika

Az IMDb szerint ez a film arról szól, hogy egy exkatona (Bradley Cooper) visszatér karriere legnagyobb sikerének helyszínére, Hawaiira, ahol összetalálkozik régi szerelmével (Rachel McAdams), miközben váratlanul beleszeret a vérmes, a légierő által kirendelt partnerébe (Emma Stone). Ez első olvasásra egy teljesen standard romkomnak tűnik, de mindjárt kiderül, hogy miért nem az!




Az Aloha iszonyú rossz film. Olyan sok sebből vérzik, hogy a megnézése után két napig gondolkodtam, hogy hogyan kezdjek egyáltalán neki ennek a cikknek, mivel annyi értelme se volt, hogy az első bekezdést épkézláb módon össze tudjam rakni. Két nap után feladtam, és végül leloptam az IMDb által közzétett szinopszist. Ritkán lát az ember olyan filmet, ahol azt se tudja, mit néz. És most nem arról beszélek, amikor összezavarodsz, de azért érted, hogy nagyjából mi a mondanivaló. Ennek a filmnek se története, se mondanivalója, se füle, se farka… Sejtjük ugyan, hol akarták a jelentéstartalmat beleerőszakolni, de a rosszul megírt forgatókönyvnek köszönhetően csak az izzadtságszag érződik.

A karakterek kidolgozatlanok, ezért a film romantikus történetszálát lehetetlen követni (de ha valaki tudja is, azt se valószínű, hogy érdekli). Az a parányi, amit mégis megtudunk róluk, hasznos információval nem szolgál, így okok és motivációk hiányában a film szerelmi háromszöge nagyjából annyi izgalmat szolgáltat, mint a nyolcvanéves nagyszüleim szombat délutáni programja.

A színészek javára legyen mondva, kitartóan próbálkoznak életet lehelni szerepeikbe, és néhány jelenetbe sikerül is valami mélységet csempészniük (persze azért nem Mariana-árok méretűre kell gondolni), és ez teljes mértékben az ő érdemük, de verbálisan jellemzően nincs mibe kapaszkodniuk, úgyhogy az marad, hogy Emma Stone és Rachel McAdams Bradley Cooper után áhítoznak, és bár viccelnék, de tényleg ennyiről szól. Stone játéka többnyire pilláinak csábos rebegtetésére redukálódik, miközben lopott pillanatokban Cooperre tekint a válla felett. Ezeket a jeleneteket végtelenül kínos nézni, mert pont olyanok, mint amikor a metrón szemez két idegen ember, csak ugye ezek ketten ismerik egymást. McAdams jobban járt, ő kapott egy belső konfliktust, de sok értelme annak sincs: az ő vívódása az, hogy miután újra találkoznak, a több mint tíz éve nem látott, régi szerelméért kész a házasságát is feladni. Az ok? Mert a férje nem beszél. Szó szerint. Ami a film elején még komikus elem volt, az időközben drámai eszközzé avanzsált, ami borzasztóan megzavarja az amúgy is nehezen követhető történetfolyást, de indoklás újfent semmi.

Mindazonáltal Bradley Cooper húzta a legrövidebbet, akinek a karaktere ritkán beszél, jelentősége viszont akkor sincs, sőt, még jelentése se mindig. Egyetlen értékelhető pillanata a filmnek közte és a McAdams férjét alakító John Krasinski között lezajló néma párbeszéd, amit remek humorérzékkel adtak elő. Ezzel egyúttal be is bizonyították, hogy a film kicsit jobb dialógusokkal talán még értékelhető is lett volna, hiszen a tehetséggel és remek humorral megáldott színészek bevetésre készek voltak.

Ők négyen próbálkoztak tehát azzal, hogy életet leheljenek a filmbe, de a papírmasé karaktereknél is rosszabb volt a történet. A filmet nézve az volt az érzésem, hogy Cameron Crowe bele akart szuszakolni mindent, ami a film készítésekor épp érdekelte, így lett a végeredmény ez a Hawaii-on játszódó, hadi- és űrkutatásos elemekkel megspékelt romantikus film.

Egy kis helyi kultúra, egy kis patriotizmus, egy kis „társadalomkritika”.

Ez utóbbi Richard Branson űrprogramjának a véleményezésére utal (civilek az űrben, juj, biztos monopolizálni akarják majd!), csak olyan szintű lustasággal lett kivitelezve, hogy hozzá képest egy gyerekeknek szóló detektívregény is összetettebb és fordulatosabb. A helyi kultúra megjelenítéséhez pedig csak ennyit írnék: Emma Stone karaktere az apja révén negyedrészt kínai, negyedrészt hawaii, és három (beszélő) mellékszereplőn kívül mindenki fehér a filmben (ez azért különösen bántó, mert Hawaii lakosságának 70%-a nem fehér). Szerintem ennyiből mindenki le tudja vonni a konklúziót arra vonatkozóan, hogy milyen mélységeket ér el a hawaii kultúra bemutatásában a mű.


Bár még rengeteg bekezdésen keresztül lehetne szidni a filmet, én itt most abbahagyom. Megnézésre semmilyen körülmények között nem ajánlom, még akkor se, ha elkötelezett rajongója vagy valamelyik főszereplőnek, csak legeslegfeljebb két esetben: az egyik, ha a film ivós játék alapjául szolgál (amely esetben az alkalmazott szabályokat kérlek, osszátok meg kommentben), a másik, ha valaki perverz élvezetét leli az értelmetlenségben.

Értékelés:

[fb_button]

2
Szólj hozzá! Számít a véleményed és regisztrálnod sem kell!

avatar
2 Comment threads
0 Thread replies
0 Followers
 
Most reacted comment
Hottest comment thread
2 Comment authors
amegmondoOptimus Prime Recent comment authors

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Optimus Prime
Vendég
Optimus Prime

Fura lehet ennyire komolyan venni egy ennyire laza filmet, ami többször önmagát se veszi komolyan.

amegmondo
Vendég
amegmondo

Ezt a filmet nem olyan szempontok alapján kell nézni ahogy a kritika író nézte. Nézze meg aki szeretné, én ajánlom átha ő is megtalálja benne azt hogy mitől élvezheti.