Szinte érthetetlen, hogy Melissa McCarthy milyen szisztéma alapján válogatja meg a filmjeit.
Mert – és ezzel semmi újat nem mondok -: ő egyike azon színészeknek, akik képesek futószalagon gyártani a hulladékot, majd néha gondolnak egyet, és csinálnak egy remek filmet.
Aztán jön 10 újabb pocsék alkotás, majd megint egy kimagaslóan jó.
Adam Sandler is ugyanezt csinálja, csak amíg Sandler esetében valahogy legtöbbször az az érzésem, hogy ő tényleg azt hiszi, hogy jó az, amit csinál, addig McCarthy legtöbbször úgy fest ezekben a filmekben, mint aki nagyon is jól tudja, hogy szörnyű az egész, de hát megfizetnek, miért ne csinálnám?
Ez valahol persze védhető álláspont, de mégis: ilyenkor leszünk csak igazán mérgesek Melissára,
mert A seregélyben ismét megvillan, hogy ő bizony nem egy pufi, szerencsétlen komika, hanem egy kiváló színésznő, aki egy jó forgatókönyvből kiváló végeredményt csinál.
Igen, a The Starling egy remek film (ez a rövid verzió azoknak, akik nem olvasnának tovább), persze ehhez McCarthy-n kívül kellettek még jó páran, de szerencsére minden összeállt ahhoz, hogy végül majd szem ne maradjon szárazon és zsebkendőt morzsolgatva mosolyogjunk a stáblista alatt.
Egy jófajta drámával van dolgunk, aminek a főbb pontjait nem szeretném elspoilerezni, mert azon túl, hogy rontok az élményeteken, egyéb haszna amúgy se lenne. A lényeg úgyis leírható két mondatban:
Lilly-t (Melissa) hatalmas tragédia éri. Olyan, ami teljesen kettétöri egy ember életét, olyan, ami gyakorlatilag feldolgozhatatlan. Hogy valahogy továbblépjen, a nő kertészkedni kezd, ám méltó ellenfélre akad egy rendkívül idegesítő madár képében. Larry (Kevin Klein) aki pszichológusból állatorvossá avanzsált segít neki megbirkózni a lehetetlen helyzettel, közben pedig Lilly talán szép lassan megtalálja az útját, vissza az életbe.
A legnagyobb köszönet talán Matt Harris forgatókönyvírót illeti, aki rendkívüli finomsággal nyúlt egy nagyon súlyos témához,
és szerencsénkre ehhez egy olyan színésztrió (McCarthy, Klein, és a férjet alakító, hármójuk közül talán a legzseniálisabb Chris O’Dowd) társult, akik tökéletesen ráéreztek arra, hogy a karaktereik mit érezhetnek és miken mehetnek keresztül egy ilyen szituációban.
Sehol sem harsány, sehol sem tolakodó, és az utolsó percig együtt lehet lélegezni a gyász súlya alatt megtört szereplőinkkel, tényleg csak pozitívumokat tudok mondani, de nem ragozom: ezt a filmet bizony nagyon is érdemes látni, még akkor is, ha nem feltétlenül fog mosolyt csalni az arcotokra, legfeljebb amolyan keserédes, könnyben áztatott mosolyt.
Szerintem is jó film.