A New York bandái írója nem csak, hogy megrendezte eddigi legjobb filmjét, még Casey Affleck-ből is kihozta a színészi mesterség maximumát. Fel kell tennünk hát a költői kérdést: megérdemli-e a szobrot az eddig bátyja árnyékában szunnyadó öcskös?
Az utóbbi években rengeteg könnyfakasztó dráma érkezett Hollywood gyümölcskosarából, persze egy idő után találhatunk párhuzamot a régebbiekkel, olykor még némely szituáció is teljesen megegyezik. Éppen ezért sem könnyű újat és maradandót alkotni (nem csak drámában), ám úgy látszik Logernan számára nem okoz nehézséget az írási-rendezési készségek megfelelő használata. A régi város (eredeti címén Manchester By The Sea) valami egészen egyedülálló hangulattal és atmoszférával tölti meg a néző szellemi gyomrát, miközben felhívja a figyelmet bizonyos dolgok fontosságára, az alapvető emberi értékek és a nélkülük meglévő űr teljes rálátására. Eleinte mégis furcsának hathat flashback alapú szerkezete, egy idő után mégis teljes értelmet nyernek a történések, egésszé gyúrva össze ezt a bő két órás lelket nem kímélő rekviemet.
Lee (Casey Affleck) ezermesterként dolgozik az őt körülvevő négy épületben. Első ránézésre egy tipikus bostoni férfinak tűnik, ám néhány párbeszéd után jelentősen megváltozik a róla alkotott kép. Igazán tapintatlan, mizantróp, hirtelen haragú, a másik érzéseit figyelembe nem vevő antifigura kezd kibontakozni előttünk. Ha mindez nem lenne elég, előszeretettel kezd bele ok nélküli kocsmai verekedésekbe. Vajon mindig is ilyen volt, vagy az életében történt (eddigi) változások formálták át? Nos, a flashbackek remekül működnek Lee igazi énjének kitapogatásában. Mint fajsúlyos figura, a cselekmény nagy része rá fókuszál, egészen pontosan azonban bátyja (Kyle Chandler) halála után lesz mások számára is döntő/befolyásoló tényező milyen állapotban is van elméje. Még a gyászhír sem hatotta meg igazán, mintha csak egy szokványos nap lett volna a maga szokványos rutinjaival.
Régi város – Új Affleck Oscar?
Jóllehet a múltban is rengeteg csapás érte, bátyja ráhagyta a tinédzser unokaöccsét (Lucas Hedges), akivel egyáltalán nem lett könnyebb eddig sem balszerencsétlen élete. A film közepe táján megtudhatjuk mi tette teljesen válságossá a közte és a felesége (Michelle Williams) között lévő alapból sem nyugodt helyzetet, s talán ez az esemény a dráma egésze alatti leggyászosabb is egyben. Lee és Patrick hétköznapjai mellett a halál többszöri megjelenése teszi szívfájdítóan lélekőrlővé a néhol már egészen keserédes hangulatú masszát.
Casey már ezekkel az eszközökkel is távol áll néhai szerepeitől, egyszer még a Jesse James-ért jelölve is lett anno, ezért az alakításért egyáltalán nem sajnálnám tőle a szobrot. Szívét-lelkét beleadva próbálja semlegesen felfogni azt a rengeteg fájdalmat és szenvedést, amitől más már kis híján össze is omlott volna.
S ha a stáblista alatt nem is tudjuk teljesen megszeretni karakterét, azonosulni legalább részben sikerül vele. Ez az azonosulás pedig maga az élet értékelése a teljes kilátástalanság közepette. Michelle Williams és Lucas Hedges már más tészta, s bár ők is teljes erőbedobással hozzák a szerepüket, előbbi sajnos iszonyú kevés játékidőt kapott, utóbbi pedig némely szituációban a főszereplő által szorul háttérbe.
Logernan sztorijához, mint borsó a héjához passzol a Lesley Barber által jegyzett score. Sokszor hat ünnepélyesen, sokszor pedig tragédiákat zsúfol bele egy-egy dalba, elhitetve a hallgatóval a kilátástalanság és elveszettség teljes illúzióját. Elég sok meglepetés és fájó pont ért az idei Oscar-jelölt lista kapcsán, de hogy pont ezt a soundtracket kihagyták a jelöltek közül, az Akadémia egyik legnagyobb mellényúlása éve óta. Nem is tudnék elképzelni más aláfestést a komor szituációk sorozata alá, mint ezt a megannyi angyali hang által felénekelt és komolyzenével megspékelt grandiózus remeket.
A nagy újranézési faktort a szituációk sokszínűsége és feelgoodsága biztosítja, amik főleg hétköznapi történések láncolatából állnak. Ahogy a nagybácsi és az unokaöccse szívatja egymást, mikor Lee pecázni tanítja a 8 éves Patrick-ot, vagy épp mikor temetés után hazafelé menet egy labdával szórakoznak. Ezek persze klisésnek hathatnának, de az ifjabbik Affleck jelenléte és játéka miatt szinte ott érezzük magunkat mellettük, s noha egy különc figurát kell megpróbálni elfogadnunk, az általa átélt megrázó események miatt már nem is hat annyira idegennek a természete. Szerencsére a rendező nem a lehetetlent próbálja hajszolni. Tudatosan alkotta meg a sztori minden egyes darabkáját, hogy a végén a párhuzamosan futó szálak el nem szakadó kötéllé álljanak össze, teljessé téve eddigi legjobb alkotását.
Ahogy azt már megszokhattuk, a gyász alapú drámák (pl. 21 Gramm, Korcs szerelmek, Felperzselt föld) nem adnak (mindenki számára) kielégítő lezárást. Ez alól a Régi város sem kivétel. S bár nem a legvégén fog minket megkönnyeztetni (az már a film felénél megtörténik), mégsem hagy búskomorság közepette. Ami még érdekes lehet, hogy a cselekmény megoldása nem szokványos, mégsem keserű szájízzel nézzük végig a stáblistát. Mi önt lelket az emberbe, ha már látszólag teljesen kiürült belőle? Az idei év egyik legerősebb zászlóshajója ez, Affleck pedig a kapitány, aki egész idő alatt stabilan forgatja a kormányt. Még vihar esetén is.
-Sóvári Dávid-
[fb_button]
Szólj hozzá! Számít a véleményed és regisztrálnod sem kell!