A lovasíjász (2016) – kritika

Eredettörténet, de Marvel helyett valóság, amibe bele lehet simulni és lehet szeretni. Kaszás Géza filmje olyan kérdőjeleket tesz elénk, amiken érdemes elgondolkodni. Egy ember életére tekinthetünk rá. Egy mesterére, aki Zöld Íjászt meghazudtoló képességekkel rendelkezik a valóságban. Aki köztünk él, itt Magyarországon, nem celeb, nem filmsztár, hanem Mester.

Mesterré válni: életünk egyik nagy kihívása. Tudok valaminek a mesterévé válni vagy egyszerűen maradok a középszerűségnél? Merek nagyokat álmodni vagy meglapulok a biztonságot adó árnyékban? A lovasíjász szembesít minket. Nem akció, nem kaland, inkább dokumentum, de még az sem: világ a világunkban, egészen érinthetően, emberien közel.

Mikor a harcművészetekre gondolunk, akkor egészen távoli dolgok jutnak eszünkbe. Én legalábbis valami kínai shaolin kolostorra asszociálok, ahonnan kopasz, narancssárga ruhás szerzetesek ugranak elő és testesítik meg az erőt, fegyelmet és a harmóniát. Eszembe sem jutott volna, hogy itt a közelünkben, Kaposmérő mellett Kassai Lajos megvalósította ugyanezt. A magyarságunkban gyökerező harcművészetet, mely a lovakon keresztül összeköt a természettel és az íjászatot olyan piedesztálra emeli, amire Hollywood még a Zöld Íjásszal sem volt képes.

Ez valami igazán finom csemege lehet számunkra, mint a gulyás leves. Most már hungarikum.

Jó érzés, amikor az ember kihúzhatja magát és azt gondolja, hogy: “Azta, de jó magyarnak lenni!” Milyen erők vannak itt, ebben a kis országban, amikről nem is tudunk? Annak ellenére, hogy a filmet nézve azt gondoltam, hogy erre én nem lennék alkalmas; elpuhult, városi ember lettem, aki levegő után kapkod, mikor felfut a hegyoldalon. A látott magaslat valószínűleg olyan léc, amit nem tudnék megugrani. A fegyelem, összhang és harmónia olyan szintje, amire rácsodálkozom, magamba szívom egy mély levegővel, és azután mégis csak kiengedem magamból, hogy az éltető gondolatok tovább vigyenek a magam útján. Oda, ahol én lehetek a mester és nevelhetek majd ki magamnál különb tanítványokat.

A filmet megnézve egy nagy sóhaj fakadt ki belőlem. Hol van a többi Mester? Egy olyan népben, amilyen mi vagyunk, tele kreativitással, tudással, hol vannak a Mesterek? Ők, akiknek nem a pénz a fontos, hanem a minőségi munka, akiknek nem a hírnév a fontos, hanem az igényesség. Persze vannak páran, de mégis oly kevesen. Nyilvánvalóan mély depressziót hordoz magában, hogy népünkön átgyalogolt a tatár, a török, a német, a francia és az orosz, hogy a többiről ne is beszéljek. Ám mindez olyan folyamatos genetikai frissítést jelentett, amit talán csak Észak-Amerikában élhettek meg az ottani lakosok a bevándorlók által. A Kárpát-medence átjáróháza ellenére még mindig itt vagyunk! Gyökereink egészen messzire nyúlnak, és ha ezeket megtaláljuk, erőt meríthetünk belőlük, mint egy friss forrásból, hogy új mesterek nőhessenek fel, akikre büszkék lehetünk és akikre érdemes felnézni.

Ha túljutunk a sok erőszak okozta depresszión, képesek vagyunk kilépni a rohanó világból és mélyen magunkba nézni, talán mi is megtaláljuk azt, aki mester akar lenni.

Azt, aki sosem fog elérni a tökéletes felé, de arra tekint és arra megy, mert egyszerűen csak élvezi, amit csinál.

Legyen az lovas íjászat, építészet, festészet, villanyszerelés vagy zene.

A nézők többsége valószínűleg sosem lesz lovasíjász. Mégis jó érzéssel tölt el. Felemel, kiegyenesíti a meghajlott gerincet, sóhajtva nyúl a máshol boldogságot kereső magyarság után és kérdőjelt rak a gyökerekre. Nem meggyőzni akar, inkább rámutat arra, hogy máshogy is lehetne. Mindent. Jókora pofont mérve kockulásra hajlamos természetünknek. Szuperhős akarsz lenni? Nesze itt van! Kelj fel a fotelből és elkezdheted!

[fb_button]