Elérkeztünk a krémek krémjéhez, a TOP3-hoz, minden idők legparább játékaihoz. Lássuk tehát, min rettegtem a legtöbbet, végül pedig ne felejtsétek el megírni, hogy nektek mik a kedvenceitek és mitől csináltatok magatok alá játék közben.
Alien: Isolation
Az Aliens-franchise rajongói joggal voltak szkeptikusak, amikor az Alien: Isolationt 2014 elején bemutatták.
Elvégre alig egy évvel korábban kapták meg a borzalmas Aliens: Colonial Marines-t, így bátran kijelenthető, hogy a franchise-ba vetett bizalom mélyponton volt. Ráadásul a játékostársadalom egyre szkeptikusabb volt azzal kapcsolatban, hogy egyáltalán lehetséges-e azt a fajta rettegést egy játék formájában visszaadni, amit a klasszikus filmek oly kiválóan szállítottak epizódról epizódra.
Az Isolationt fejlesztő Creative Assembly (a Colonial Marinesért nem ők a felelősök) nyilvánvalóan nagyon is tisztában volt ezzel a problémával, hiszen az eddigi legjobb Aliens-játékot szállították, szinte a semmiből.
Az Isolation visszavezette a sorozatot a horror gyökereihez, és egyfajta szerelmeslevélként funkcionál Ridley Scott eredeti filmjéhez, mivel megtartja és továbbfejleszti a film által bevezetett ijesztő koncepciókat. A Colonial Marines-szal ellentétben a játékban csak egy idegen van, és a játékosok egy hajó fedélzetén rekednek vele. Nem lehet megölni, és könyörtelenül üldözi a játékost, ami hozzájárul a stresszes, félelmetes élményhez
A franchise rajongói számára egy igazi kincs ez a játék, ám még azoknak is megizzasztja a tenyerét, akik soha nem látták Ripley egyetlen kalandját sem.
Amnesia: The Dark Descent
Az állandó menekülés a szörnyek elől talán minden idők legfélelmetesebb játékélménye (főképp az FPS mód áldásos hatásainak köszönhetően); és bizony az Amnesia: The Dark Descentben állandóan üldöznek, ráadásul ha ezek a jelenetek nem kergetnek őrületbe a rémülettől, akkor valószínűleg a sötétség majd megteszi.
A játék valódi ereje azonban a játékmechanizmusában rejlik. Az Amnesia bevezetett egy épelméjűségi mechanikát, amely annál parább, minél tovább nézed a borzalmas képeket, és minél tovább maradsz a sötétségben. A probléma az, hogy csak a sötétben tudsz elbújni a szörnyek elől. Ez érdekes kockázatot és jutalmat teremt magának a rejtőzködésnek, hiszen ugyanolyan gyakran kell belevetned magad kockázatos helyzetekbe, mint amilyen gyakran el kell bújnod előlük.
Így aztán folyamatos döntéskényszerben vagyunk, ami pluszban rátesz egy lapáttal a rettegésre. Valamiért esetleg kihagytad a játékot? Azonnal pótold, hidd el, megéri.
Outlast
Az Outlast őszintén szólva annyira rémisztő, hogy az Amnesia: The Dark Descent egy napsütötte nyaralásnak tűnik mellette.
A játékosok egy újságírót irányítanak, aki egy távoli pszichiátriai kórházba lopakodik, hogy szörnyű eseményekről szóló jelentések után nyomozzon.
A kórház tele van mindenféle nyugtalanító képekkel és ellenséggel, akik addig üldöznek, amíg meg nem ölnek. Az Outlast újabb bizonyíték arra, hogy az első személyű perspektíva a leghatékonyabb a horrorjátékokhoz; ahogy egy mocskos, vérfoltos ágy alatt bújkálsz, miközben egy őrült, csontvázszerű orvos lép be a szobába üldözve, megérted, miért.
Az Outlast letölthető PC-n, PS4-en, Xbox One-on és Macen, de csakis saját felelősségre. Ha sikerül akár csak egy órát is beletenned az Outlastba, akkor valóban bátor lélek vagy.
Most pedig ti jöttök. Írjátok meg kommentben, hogy nektek melyik volt a legfélelmetesebb játékélményetek.
SOMA, Penumbra, Monstrum. Ezek is simán ott lehettek volna a listán.
Nem mai darab ugyan (2001-es), de anno a frászt hozta rám a Clive Barker’s Undying. Az első néhány perce már tiszta para volt, szellemekkel és egy csomó vérrel. Folyamatosan a szívbaj kerülgetett és attól féltem, hogy mikor látok megint valami paráztatót. Ja, és az Unreal Engine 1.0 futott alatta. 🙂 Régi szép idők…
Dying Light, Dead Island? Esetleg Doom, vagy Alone in the dark?
Doom 3 – 5.1Headsettel annak idején a frászt hozta rám
Project zero…korábban Fatal Frame
az egyik legnagyobb ijedségem a Resident Evil második részéhez köthető
nyilván este, fülhallgatóval játszottam, és hallottam, hogy a másik helységben (ekkor még a nagyon is jó rögzített kamerás stílus volt, amint azt elhagyták, nem is játszottam tovább a sorozattal) motoszkál valami rém…átmentem a helységbe, a rém rámugrott, és pont abban a pillanatban a nővérem megkopogtatta a vállam
azt hittem, hogy ott helyben elpusztulok:)
Ha már éllovas: Alone in the dark – már 1992-ben hozta a parafaktort gyerekként, jóval a Resident Evil előtt.
Egyéb: Dying light, Metro, The walking dead
Nekem a Dead Space volt az első és legemlékezetesebb. A STALKER és a RE nem szólt akkorát sose váltam rajongóvá. De eléggé rám hozta a frászt is pl. a Days gone. A Nightmare Creatures-ről inkább nem ejtek szót.
Én a F.E.A.R. szériát hiányoltam róla a leginkább. A játék neve már eleve definiálja is az egészet, és hát az Alma utáni hajtóvadászat tényleg hozott egypár szívbajhoz erősen közeli állapotot 🙂 Pl. itt van ez a rész a 2. részből, a Project Originból, bár szerintem ez inkább az abszolút csúcs volt az egész szériában para faktor terén, nálam legalábbis biztos: https://www.youtube.com/watch?v=XGE6GYiNENA&t=48s Itt már én is aztán lőttem mindenre, úgy rámtört a páni félelem 🙂
Hát ezek nagy része még horrornak is nehezen nevezhető.
Phantasmagoria?
Clive Barker’s jericho?
Kicsit inkább történelem, de azt megemlíteném, hogy nem a Resident Evil volt az első stílusában; az Alone in the dark nevű 1992-es horrorjátékot – kvázi – másolta mind hangulat, mind játékmenet tekintetében.
Nosferatu