Zéró páciens (2018) – kritika

Az újhullámos zombifilmek képesek voltak színt vinni a kissé talán már megfakult műfajba, noha azt én sem vitatom, hogy százalékosan azért ezek között a filmek között is sok a celluloid hulladék. 

Jó párszor megesett viszont, hogy egy alapvetően gyenge lábakon álló elképzelésre sikeresen felépítettek egy jól összerakott mozit (World War Z?). A zombifilmek szerelmesei pedig örülhetnek, hisz a téma ismét reneszánszát éli és érkeznek egymás után a próbálkozások, hol több, hol pedig kevesebb sikerrel.

A Zéró páciens ígérete nem volt kevés – és ezt egy amúgy remek előzetessel még inkább alátámasztották. Noha az osztrák származású Stefan Ruzowitzky rendező eddig semmi olyat nem tett le az asztalra, ami a halandó filmnéző számára mondana bármit is, a Zéró páciens főszerepére sikerült megnyerni Stanley Tuccit, aki mellett Natalie Dormer asszisztál.

Mellékesen muszáj megjegyeznem, hogy az aktív színészek közt Tucci számomra Top10-es, így amint megtudtam, hogy ő lesz a húzónév, azonnal felkerült a film a nézős listámra. Hisz Stanley nagyon ritkán lő mellé, de ha netalántán mégis, akkor azért az ő játéka sokat dob az amúgy elbaltázott filmeken is.

Nos szomorúan jelentem, hogy ezúttal se Dormer kisasszony bája, se Tucci játéka nem volt képes menteni a menthetetlent. Ez a film nagyon pocsék, minden szempontból.

Jó, nyilván az ember némi tapasztalattal a háta mögött nem úgy ül neki egy zombifilmnek, hogy most egy eszméletlen tudományos háttérrel nyakon öntött tenyérizzasztós csodát fog látni, mert erre jó ha százból egy ilyen mozi képes.

Alapsztori: a világot sújtó zombijárvány már csaknem mindenkit megfertőzött. A megmaradtak minden erejükkel keresik az első fertőzöttet, a zéró pácienst, akinél a gyógyulás kulcsát remélik. A hajszában segíti őket egy férfi, aki nagyon speciál: bár jól megharapták, nem fertőződött meg, ráadásul képes kommunikálni a zombikkal, ami nem egy utolsó szempont.

A sztori adja magát, az alaptézissel nincs is különösebb gond. A problémák akkor kezdődnek, amikor belemerülünk a történésekbe.

Tudományos magyarázatokra, ok-okozati tényezőkre, meg úgy alapvetően bármire, amibe kapaszkodhatunk hiába várunk. A film közöl bizonyos tényeket (miérteket elvétve sem), mi pedig kénytelenek vagyunk elfogadni, hogy ami van az van, és kész. No nem azért nem magyaráz/támaszt alá, mert esetleg túl sok idő elmenne vele, szó sincs róla. Az ok ennél prózaibb: valószínűleg egy unatkozó tízéves írta a forgatókönyvet egy bukott sorozat pilotjához, amiből aztán valamiért filmet forgattak. A film első fele ugyanis elmegy azzal, hogy flashbackeket nézegetünk, amiknek az ég világon semmi, de tényleg semmi szerepük nincs és nem is lesz a folytatásra.

Sajnos amikor a film – a második felére – egy kicsit jobban belendül, abban sincs semmi köszönet. Mint horror: egyáltalán nem működik. Az még rendben van, hogy nem ijeszt, ez simán elnézhető, de sajnos feszültséget sem kelt. A történet teljesen bugyuta és széteső, a dialógusok borzalmasak, az akciójelenetek pedig bár inkább ne is lennének.

Nem tudom jobban belőni a szintet: ez tényleg tévé minőség, de abból is az a fajta, amit már a pilotnál elkaszálnak.

Az sem véletlen egyébként, hogy bár 2015-ben forgatták, csak most mutatták be: a Sony (gyaníthatóan a minőségnek köszönhetően) elásta a kész projektet és nem küldték moziba, hogy aztán három évvel később kikaparják és büntessenek vele. Nem kellett volna, néha egyszerűbb leírni a veszteséget. Megesik.

Szeretném azt mondani, hogy legalább Tucci miatt nézzétek meg, de nem fogom. Nem vagyok ennyire gonosz, elég, hogy én végigkínlódtam, higgyétek el, nem érte meg. Ennél bármikor találtok sokkal jobb zombis cuccot, még akkor is, ha vakon böktök egyet a listából.

Hogy mégis hogy vették rá Tuccit és Dormert (de főleg az előbbit) erre, azt nem tudom. Lehet, hogy a büdzsé egészét felkínálták gázsi gyanánt, az mondjuk sok mindenre magyarázat lenne.
[fb_button]