Lehet-e rossz egy fim, amiben Alexandra Daddario a főszereplő?
Egy biztos, hogy ha utólag belegondolok és őszinte vagyok önmagammal, akkor azt kell mondjam, hogy a Baywatch filmen is sokat dobott az ő jelenléte, és hát nincs ez másképp a Tudsz titkot tartani esetében sem. Hogy mi a helyzet a női nézőkkel… az már egy nehezebb kérdés.
Szóval Elise Duran elsőfilmes rendezőnek meglehetősen hálátlan feladat jutott osztályrészül. Sophie Kinsella azonos című lányregénye ugyan kellemes olvasmány, de valahogy nem igazán kívánkozik nagyvászonra, legfőképp azért nem, mert egy rendkívül idejétmúlt műfajban kellene helyt állni, méghozzá úgy, hogy a történet maga nem mutat semmi újat.
Hát ember legyen a talpán, aki ebből így kihoz valami nézhetőt.
Durannak azért épphogy sikerült, de erről legfőképp a körülmények (azaz a színészek) tehetnek.
Az alaptörténet egy unalomig elcsépelt romantikus sztori (és tudom, hogy unalomig elcsépelem az unalomig elcsépelt kifejezést, de ha egyszer ez az igazság, akkor nincs mit tenni).
Főszereplőnk Emma (Alexandra Daddario), aki fiatal titánként egy nagy multinál robotol. Közepesen boldogan él a pasijával, de nem igazán találja a helyét ebben a párkapcsolatban. Ahogy pedig az ilyen romkomokban lenni szokott, jön a sors és jól elintézi Emma-t: a j öreg végzetnek pedig van humorérzéke és a repülésiszonnyal megáldott leányzóra egy rázósra sikerült repülőút alkalmával csap le: a mellette ülő, rendkívül jóképű Jack (Tyler Hoechlin) személyében. A lány jól kiönti a szívét, aggodalmait, párkapcsolati gondjait, csak azért hogy másnap rádöbbenhessen az irodában, hogy Jack biza nem akárki, hanem a vállalat társalapítója, az ő nagyfőnöke, és így tovább, bla, bla és bla…
Jöhetnek a jól bevált romantikus fordulat, úgy mint a bizonytalanság, az egymásra találás, a bizalom elvesztése, hogy aztán újra egymásra lehessen találni… szóval semmi meglepő,
de tényleg, az ég világon semmi meglepő.
Szóval kedves olvasóm: tudsz titkot tartani? Akkor elmondom neked, hogy a Tudsz titkot tartani egy mintapéldája a közepes iparosmunkának, s bár ugyan vannak szerethető pillanatai, azok tényleg csak pillanatok. Daddario persze még mindig gyönyörű, Hoechlin meg jóképű (áhhh, leesett, a női nézők meg miatta ülnek le), de nagyjából ennyi, ezerszer, meg egyszer láttuk már kettejük történetét, abból legalább ötszázszor jobban kivitelezve.
De… ki vagyok én, hogy lebeszéljelek, hisz lehet, hogy pont egy ilyen limonádéra vágysz ma este. Ha így van, akkor tegyél vele egy próbát, csalódást (és különösebb örömöt) nem fog okozni a megtekintése.
Hát ez van, amikor egy alapvetően jó írott anyagból nem tudnak (vagy nem érdemes) említésre méltó filmet készíteni. Megesik az ilyen.
[fb_button]
Szólj hozzá! Számít a véleményed és regisztrálnod sem kell!