Tovább robog a Trónok harca befejezőévada, túl vagyunk a második epizódon is, s bár atombombát vártunk, de amit kaptunk, az maximum rózsapatron. Beszéljük ki a második részt – spoileresen.
Persze maximálisan érthető az, ami a GoT berkein belül zajlik, hisz hiába vártunk közel két évet és hiába “csak” 6 epizód, ha nagyon gyorsan, az első részekben lezajlik a csihipuhi, akkor mégis mi fog történni a hátralévő időszakban?
Ettől függetlenül kicsiny lelkemnek nem különösebben esett jól a második epizód. Mert míg egy héttel ezelőtt zokszó nélkül rá tudtam húzni a nagy szünetre azt, hogy újból fel kellett építeni a karaktereket és magát a történetet, addig most ilyen mentséggel nem szolgálhatok az HBO számára.
Nyilván oda kell érni valahogy a mindent eldöntő csata pillanatához. Ez – még fanservice módban sem – könnyű.
Összetereltek szinte minden fontos karaktert Deresben, rengeteg rég nem látott barát és ősellenség fut most össze egy ponton, évadokon átívelő, le nem zárt szálak lógnak a levegőben, ezekkel valamit kezdeni kellett.
A legnagyobb fájdalmam ezzel kapcsolatban, hogy talán egyik epizódról sem sütött ennyire, hogy már rég nem az öreg írja a történetet a sorozat alá. Mert ez a mostani bő ötven perc ez olyan volt, mintha egy – aránylag rossz – romkomot néztem volna. Távolba révedések, közhelypuffogtatások, kliséhegyek. Szerencsére ez a Trónok harca és ezek a karakterek, de ahelyett, hogy az epizód végén azt éreztem volna, hogy “minden a helyére került, jöhet a csata”, sokkal inkább azt éreztem, hogy bármennyire is próbálták elkerülni, ez bizony csak egy filler volt, semmi több.
Jamie és Brienne pillanatai működtek – a lovaggá ütés viszont már túlságosan is a szánkba rágta, hogy ki nem éri meg a széria végét -, ugyanakkor a Bran még mindig rendkívül idegesítő… minden képernyőn töltött pillanatában. Őszintén remélem, hogy az Éjkirály egyenként szúrja majd ki a holló mindhárom szemét.
Valójában csak egyetlen igazán fontos momentuma volt a második epizódnak:
Jon végül még a csata kezdete előtt elmondta Dany-nek, hogy ki is ő valójában. Így most a hosszúnevű szöszi tényleg megmutathatja, hogy ő különb-e a többieknél, vagy csak a hatalom és a Vastrón megszerzése élteti. Ehhez persze nem ártana, ha Jon túlélné az ütközetet.
Arya végre nővé cseperedett – még ha egy kicsit kínosra is sikeredett a jelenet -, Sam próbálja játszani a bátrat, a többiek készülődnek a csatára, a két Lannister cseveg egy sort a sors kiszámíthatatlanságáról, aztán átváltunk kandalló előtt üldögélő üzemmódba, hogy felületes dialógusokkal, némi kornyikálással és helyenként jól működő akasztófahumorral búcsút vegyünk karaktereink jó részétől.
Szeretném azt mondani, hogy rajongóként jó volt látni a kikacsintásokat, meghatottak a meghatónak szánt pillanatok, de akkor hazudnék. Nem utáltam ezt a részt, mert értem, hogy kellett valami ilyen a csata elé – de a valami ilyennek nem kellett volna ennyire… nem is tudom… felületesnek lennie. Túlnyújtottnak? Izgalmatlannak? Tetszettek a kikacsintások, de ezek nagyon kevesek voltak ahhoz, hogy megtöltsenek egy ötvenx perces epizódot.
No de félre ne értsetek, nem sírok. Ezen is túl vagyunk, jövő héten a rekordhosszú, 82 perces epizódban jöhet a látványos csata, aztán meglátjuk ki marad életben a maradék három részre.
Apropó: szerintetek ki éli túl a csatát? Ki lesz ott a végjátékban?
[fb_button]
“Ki lesz ott a végjátékban?” – Thor, Vasember, Morcimaci, Amerika Kapitány…
Komolytalanra fordítva: egyszerűen bele sem akarok gondolni, mert ha hozzák a sorozat egyik alap összetevőjét, akkor senki sincs biztonságban…senki.
Annyi azért sejthető, hogy néhány Vastrónra ültethető karakternek maradnia kell, hogy folytatódjon a harca a trónért és ne pusztán a csata túlélése döntsön.