Sötét elmék (2018) – kritika

A young adult mozik jöttek, láttak és győztek: még a zombiknál és a vámpíroknál is gyorsabban igázták le Hollywoodot jó pár évvel ezelőtt.

Aztán mint minden divatnak, ennek is leáldozott idővel. Mondhatnám, hogy már az utolsókat rúgja, de ha őszinte akarok lenni, akkor már az utolsókat se: ennek a műfajnak (egy időre legalábbis biztosan) leáldozott.

Nem azért, mert a nézők elpártoltak, szó sincs róla. Egyszerűen kiaknázták a témát, amiben amúgy sincs túlságosan sok. Erre fel jön a Netflix, és a Stranger Things készítőinek a segedelmével leteszi az asztalra a Sötét elméket, mindezt 2018 derekán.

Őszinte leszek: nem értem. Nyilván a Netflix is képes hibázni, eszemben sincs magasztalni, én sokkal inkább a háttérben húzódó elgondolást nem értem. Ki gondolta azt, hogy ez így, ebben a formában egy jó koncepció, amit filmre kell vinni? Gondolom az, aki olvasta a regényt. De ő is miért?

Az alapsztori szerint egyszer csak lecsap valami (járvány, betegség, történés), aminek a hatására a világ gyermekeinek a jó része elhalálozik. Akik megússzák, azok viszont bónuszba kapnak különleges képességeket – ezt viszont a kormány nem nézi jó szemmel, így táborozni küldik a srácokat. (nem, nem hittan táborba). Aztán egy négyfős tinicsoport megindul élete kalandjára, mi pedig csak nézünk ki a fejünkből és nem értjük: ez most komoly? Ezért minek álltak neki filmet készíteni?

Mert az, hogy a Sötét elmék minden létező young adult filmes klisét felvonultat, még alapvetően megbocsátható lenne. Alacsony költségvetés, nem szuperprodukciós célok, abból kell főzni, ami van. Az alaptörténet (és itt tényleg az alapjaira gondolok) még úgy-ahogy érdekesnek is mondható, viszont a készítők ezt a legcsekélyebb mértékben sem aknázták ki.

A leginkább érdekesnek nevezhető részen (tábor) villámgyorsan átverekedjük magunkat, miérteket, okokat, magyarázatot, felépített világot egyáltalán nem kapunk.

Helyette másfél órában nézhetjük a papírmasé vastagságú karaktereinket, akikbe tényleg semmi eredetiség nem szorult, cserébe az alakításaik a nyolcvanas évek B-filmeit idézik, a szájukba adott dialógusok pedig néhol botrányosan gagyik.

A feketeleves azonban még csak itt jön: a young adult korszak legeslegeslegbénább szerelmi szálát is sikerült belepakolni a moziba, amolyan igazi fejfogós, nemármiértkellettez módon.

Emellett pedig nem történik nagyjából semmi, ehhez pedig a bő 100 perces játékidő iszonyatosan hosszú és még annál is hosszabbnak tűnik. Tényleg, nem túlzok: az egész filmet el lehet mesélni egy kávé mellett, amit húzóra rántok le egy hosszúra nyúlt este utáni reggelen, ez az alapanyag nemhogy egy mozifilmnek, de még rövidfilmnek is kevés lenne, nagyjából egy izgalmas reklámspotot lehetett volna belőle forgatni maximum.

Noha én soha nem voltam oda a young adult mozikért, azt el kell ismernem, hogy az elmúlt években látta meg nem egy minőségi darab a napvilágot. A Sötét elmék nincs közte, egy végtelenül lebutított történet bugyuta elbeszélése ez, mindennemű filmes célt mellőzve.

Kerüljétek el, még akkor is, ha nagyon nem tudtok magatokkal mit kezdeni abban a másfél órában. Akkor inkább szundítsatok egyet, azzal is sokkal jobban jártok.