Andy McNab Red Notice című regénye méltán lett bestseller. Azonban vannak könyvek, amiket nem szabad adaptálni, mert filmvásznon már korántsem adják vissza azt a feszültséget, amit írásban.
Örömmel – és egyúttal – bánattal kell bejelentenem, hogy a Red Notice nem ilyen, a hangzatos “SAS: Vonatrablás a Csatorna-alagútban” címet kapott adaptáció nem azért lett fájdalmasan gyenge, mert az alapjául szolgáló regény megfilmesíthetetlen lenne.
Nem egy Dűne kaliber – és ezzel szerintem rá is világítottam a lényegre.
Ez egy ízig-vérig fondorlatos akció – legalábbis regény formában még az volt, ami ugyan nem újszerűségével szerzett rajongótábort, hanem azzal, hogy a már szokványossá vált “kliséket” pontosan úgy használta, ahogy az a nagy könyvben meg van írva.
A történet tehát félig-meddig ismerős lehet a gyakorlott szemeknek: adott egy nagyon gonosz kis csapat, akik imádnak rosszalkodni. A Grace Lewis (Ruby Rose) által vezetett csapat ezúttal szép nagy fába vágja a fejszéjét: eltérítik az Eurostar vonatot, méghozzá (dobpergés…) a Csatorna-alagútban.
Mindenki hatalmas szerencséjére, épp a vonaton utazik Jonh McCla… akarom mondani egy SAS ügynök, aki a kezébe veszi a dolgokat.
Nagyon nagy vonalakban ennyi a történet persze, ami azért tartogat meglepetéseket, ám sajnos ezek a kicsiny fordulatok azonnal szerte foszlanak az alkotás teljes igénytelenségében.
Ritkán szembesülök azzal a helyzettel, amikor minden rossz egy filmben, ezúttal ez a szerencsétlen helyzet alakult ki.
A történet a legkevésbé pocsék: bár az adaptálás közben az izgalom elveszett és inkább elvettek belőle, mintsem hozzátettek, alapból nem a történettől kellett várni itt a csodát, hanem a megvalósítástól. Kissé szőrszálhasogatóan azt is mondhatnám, hogy ez egy szokásos túszejtős-hősös-Nakatomi tornyos történet, csak sehol egy Bruce Willis, és sehol egy John McTiernan.
Helyette itt egy Ruby Rose, aki a filmtörténelem egyik, ha nem ‘A’ legrosszabb főgonoszát szállítja, és a jófiúkra se neagyon szórhatom a dicséreteket. A színészek mintha robotokat alakítanának, igaz a szájukba írt dialógusok ehhez nagyban hozzájárultak. A CGI botrányos, az akciójelenetek a kilencvenes évek B-filmjeit idézik és nem a jó értelemben.
Cserébe feszes tempóról szó sincs: a bő két órás játékidő legalább fél órával több, mint kellene (mondom ezt úgy, hogy az első 25-30 perc kifejezetten kellemes, főleg az összképhez viszonyítva). Fájdalmasan….szóval fájdalmas végigszenvedni és az egyetlen öröm a vége, hogy végre túl vagyunk rajta.
Szólj hozzá! Számít a véleményed és regisztrálnod sem kell!