Roma (2018) – kritika

Nagyon nagy szívfájdalmam, hogy Alfonso Cuarón ilyen ritkán jön ki új alkotással. Persze a jó munkához idő kell, és ő bizony érti a dolgát, nem véletlenül vagyok hatalmas rajongója már másfél évtizede.




Az Anyádat is! egy meghatározó film az életemben, s milyen érdekes (figyeljétek ezt az átvezetést), épp a múlt héten tartottam Harry Potter maratont és újfent meg kellett állapítanom, hogy az azkabani fogoly a kedvencem, amit ugye minő véletlen: Cuarón rendezett.

Ráadásul köszönhetően a maratonomnak, túlságosan sokáig agyalnom se kellett hogy megfelelő hasonlatot találjak a Roma-ra, ez a film ugyanis pont olyan, mintha Cuarón könnycseppjét belecseppentenénk Dumbledore Merengőjébe, majd fejünket belehajtva, megnéznénk az emlékeit.

A Roma ugyanis ízig-vérig Cuarón jutalomjátéka. Nem csupán ő rendezte, a kamera mögött is ő állt, sőt, a vágást sem engedte ki a kezéből. A történet pedig az ő fiatalsága megelevenedése.

1970-71-ben járunk, Mexikóvárosban (ahol egy kerület neve Roma, tehát Olaszországhoz a legkevésbé sincs köze), szereplőink egy felső-középosztálybeli sokgyermekes család, illetve az ő cselédlányuk Cleo. Egy év története elevenedik meg a filmvásznon, főképp Cleo-ra koncentrálva, rendkívül sajátságos és ritkán látott formátumban.

Nehéz billentyűzetet ragadnom na. Egyrészt tényleg imádom Cuarón filmjeit, másrészt a Roma tényleg gyönyörű.

Bő 130 percen keresztül tisztes, pillanatra sem tolakodó távolságból, sehová sem kapkodva figyeljük az eseményeket, mindezt úgy, hogy az utóbbi évek egy legjobban összerakott látványával szembesülünk: nyugtató fekete-fehér képkockákon elevenedik meg a hetvenes évek Mexikója, mindezt olyan játszi könnyed természetességgel, amire tényleg nem nagyon tudok példát mondani.

Mint légy a falon, úgy mozdul csak a kamera: egyszerre látunk mindent, amit kell, szinte minket is elfog a nosztalgia a képsorok láttán. A legzseniálisabb húzás azonban mégiscsak az, hogy Cuarón egy teljesen amatőrt kért fel a főszerepre, Yalitza Aparicio pedig úgy eleveníti meg maníroktól mentesen Cleo-t, hogy az rögtön egy Oscar-jelölést ért – nem érdemtelenül.

Az élet pedig csak pörög a szemünk előtt, hol némileg groteszk (szilveszter), hol tragikus (Corpus Christi-mészárlás, szülés), hol szívfacsaró (tengerparti zárás) pillanatokkal megszakítva a hétköznapokat. Cuarón pedig nem rest saját életműve előtt is tisztelegni, van snitt, amiről egyből beugrik az Ember gyermeke, a moziban pedig a 70-es évek Gravitációját vetítik épp – de ezzel csak a felszínt kapargatjuk, rengeteg apró finom megoldást fedezhetünk fel (az autó állapota ahogy reflektál a házasságra például, de tucatjával írhatnék hasonlót).

Ezektől (is) lesz a Roma sokkal inkább egy műtárgy, mintsem egy hétköznapi értelemben vett film.

S látom én is, hogy mennyire milliméterre tökéletesre hangolt alkotás ez, s szeretném hinni, hogy ez annak köszönhető, hogy Cuarón kitárta elénk, nézők elé a lelkét, de nem szabadulok a gondolattól, hogy ez inkább egy hibátlanul megkomponált projekt. De nem, ezzel sem lenne semmi baj.

Igazándiból… nincs mentségem arra, hogy miért nem tudott mégsem berántani a Roma.

Érzem, hogy Cuarón mindent megtett, hogy a végén tanulságoktól elbódulva, kifacsart és feltöltődött lélekkel keljek fel a film elől – ez mégsem történt meg.

Én, aki alapvetően szeretem a művészfilmeket, a különleges megoldásokat, a lassú drámákat végül (és értékelve minden pozitívumot, amit fentebb írtam) azt kell mondjam, hogy a brilliáns megoldások ellenére is leginkább untam azt, ami a szemem előtt történik. Talán csak rosszkor néztem meg? Nem tudom. Nem érzem így.

Ez azonban nem változtat az élményemen: amit láttam, az az egyik legszebben megkomponált (számomra) unalmas film volt, ezzel együtt fejet hajtok Cuarón munkája előtt, mert amit itt véghezvitt, az nem kis teljesítmény. Ezzel együtt azonban higgyétek el: ezt a filmet látnotok kell, nem csak azért, mert Cuarón, hanem azért is, mert egy olyan különlegesség, ami nem jön szemben minden évben – ráadásul könnyen megeshet, hogy titeket sokkal jobban magával ránt az atmoszféra és Cleo története.




Arról pedig nem tehet, hogy az ő emlékezete számomra nem volt elég “izgalmas”.

Ezért szerettük
  • Gyönyörűen megkomponált, már-már műalkotás
  • Yalitza Aparicio alakítása
Ezért nem
  • (Számomra) túlságosan unalmas
7
Nagyon Jó

Szólj hozzá! Számít a véleményed és regisztrálnod sem kell!

avatar

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..