Rambo V – Utolsó vér (2019)) – kritika

írta: Fehér Viktor
Nagy kockázattal járt a részemről, hogy úgy ültem be egy több évtizedes múltra visszatekintő akciófilm sorozat befejező részét megtekinteni, hogy a megelőző részeket nem ismertem.

A rizikó abból állt, hogy nem sikerül megragadnom ezen filmek esszenciáját. De egyáltalán: beszélhetünk ilyesmiről az egyik legősibb akciófilm etalon esetében?

Vajon rejt egyáltalán magában mást is ez a történet ív, mint egy dinoszaurusz nehezen összeállított csontvázát?

Legyen bármilyen is a viszonyunk a Sylvester Stallone által fémjelzett – egyesek szerint zseniális, mások szerint pedig értelmetlen – akciófilmekkel, azt mindenki számára világos, hogy elég kevés olyan filmalkotás született (és születik) amelyek címszereplő karaktere fogalommá vált (válik).

Márpedig a Rambo ilyen. Stallone napjainkban maga „az” akciófilm dinoszaurusz.

Talán az utolsó élő egyed.

Ha belegondolunk, hogy egykor hatalmas kortársai jelenleg hol tartanak (Chuck Norris ma már a szó szoros értelmében a vicc kategóriába tartozik, Arnold Scwarzenegger pedig már furcsa módon a saját „fő” akció film sorozatának [Terminátor] a legújabb darabjában is idegenül fest, legalábbis a trailer alapján), akkor megdöbbentően konstatálhatjuk, hogy ő az egyetlen, aki még mindig (saját maga) készít saját magára szabott filmeket (Feláldozhatók trilógia, Szupercella sorozat, Rocky Balboa).

A Rambo 5 egy nagyon különleges alkotás. Folytatás is, meg nem is. Befejező film is meg nem is. Hagyományos Rambo is meg nem is.

Az „Utolsó vér” már rögtön azzal problémás alaphangot üt meg, hogy a negyedik rész végén hősünk visszavonult. Mindig eléggé nehéz dolog egy visszavonult hőst visszarángatni a harcmezőre, még akkor is, ha John Ramboról van szó.

A film első (akciófilmhez képest igencsak hosszúra sikerült), bevezető része éppen ezt a szakadékot próbálja áthidalni. Rambo a farmján éldegélve ott próbálja meg kiaknázni a még mindig benne szunnyadó akcióhőst, ahol csak tudja. Olyan társadalmilag hasznos tevékenységeket folytat, mint a rendvédelmi erőknél végzett önkénteskedés, zabolázatlan lovak betörése.

Kicsit már furcsább az, hogy telke alatt alagútrendszert ás ki, de hát ezzel (egy darabig) senkinek sem árt! Mindemellett igazi jó fiú módjára szedi (egy bizonyos pontig) a doki által felírt tablettákat. De a leglényegesebb az, hogy valahogy szert tett egy családpótlékra egy frissen leérettségizett latin szépség, illetve az ő nevelőanyja képében, akik vele laknak a farmon.

John Rambo bármire képes, hogy megvédje fogadott lányát. Azonban a mexikói határ, amelyet a lány minden óva intés ellenére csakazértis átlép, komoly akadálynak bizonyul ebben. Rambo persze utána megy és ettől kezdve a film már tényleg elkezd akciófilmként viselkedni, bár ezt a dolgot még így sem sieti el.

A legkülönlegesebb az, hogy egyszerre lehet komolyan, ízig-vérig hagyományos akciófilmként tekinteni rá, de épp ellenkezőleg: önmaga paródiájának is tűnik.

Ha más nem a végső leszámolást megalapozó „Resszkessetek betörők” féle képsorokra egyszerűen nem lehet másképpen tekinteni. A harc után a tornácán álló hintaszékébe összeroskadó hős is valahol heroikus, de egyszerre nevetséges motívum.

Minden Rambo rajongó számára kötelező darab. Ha másért nem is, de azért mindenképpen, hogy megtekintsék a film végén a készítőktől az ő számukra becsempészett összeállítást.