Azért nagyon nem egyszerű a maffiafeleségek sorsa.
Amikor anno bő tíz évvel ezelőtt a Maffiózókat daráltam, akkor fogalmazódott meg bennem ez a gondolat. Mert persze jó-jó az, hogy a ház ura kézben tartja a dolgokat, mindig van pénz lóvéra, de azért folyamatos feszültségben élni, ráadásul védtelenül, ahhoz azért kell… nemis gyomor, sokkal inkább idegrendszer.
Hisz “szerencsés” esetben ez egy évtizedekig tartó állandó feszültségben élés a jómód kedvéért. Biztos vannak olyan kemény asszonyok, akiknek ez meg sem kottyan és ettől még nyugodtan alszanak éjszakánként, de a többségüknek azért ez nem annyira leányálom, mint amilyennek tűnik. Legalábbis nekem ez a sejtésem.
És valahol erről szól Steve McQueen filmje is, aki azért nem akármilyen név egy elsőre női heistmozinak tűnő alkotás rendezői székébe.
A történet ugyanis egy Oceans sztorit sejtet: adott egy banda, akiknél rosszul sül el egy balhé, így annak rendje és módja szerint otthagyják a fogukat. Ezzel azonban nincs vége a történetnek -sőt, csak itt kezdődik-, mert az, hogy az akció végül sikertelenül zárult, némi dollármilliós hiányt okoz egy épp politikai pályára készülő nagyarcnál.
Mit van mit tenni, emberünk felkeresi a banda fejének özvegyét, és nyomatékosan megkéri, hogy lehetőleg villámgyorsan szerezzék meg a lóvét. A csajok pedig felrántják a gatyaszárat és belevágnak a melóba.
Csakhogy a bűnbanda özvegyei tipikusan azok a feleségek, akiket a férjek jó távol tartottak a biznisztől – így az alvilághoz, a rabláshoz és a furfanghoz vajmi kevés közük és érzékük van.
No és akkor ez az a pont, ahonnan McQueen filmje ezernyi irányba elindulhatott volna. Lehetne ebből egy bohókás, bénázásokkal teli vígjáték, ahol azt néznék, hogy a csajok nagy nehezen összehozzák a pénzt; de lehetett volna egy vérpezsdítő akció, ahol a világ legjobban megszervezett akciójában bizonyítják be a csajok, hogy bőven érnek annyit, sőt többet, mint férjeik.
De nem, nem ez történik. A Nyughatatlan özvegyek nem vígjáték és még csak véletlenül sem heist film. Ha erre számítunk, elég öblöset fogunk csalódni.
A Nyughatatlan özvegyek ehelyett egy dráma, ahol McQueen nagyon jól felépíti karaktereit és a lélek húrjain játszik – ez sem rossz irány, hisz ha a valóságot vesszük alapul, akkor nyilvánvaló, hogy négy újonc nőnek a legkevésbé sem könnyű helytállni a férfiak uralta alvilági játékban.
A film szerencsére nem megy át női egyenjogúsági moziba, a bő két órás játékidő a végiéig jól adagolja a feszültséget és a megfelelő pillanatokban az oldó humort. Végül pedig egy nagyon jól összerakott dráma kerekedik ki belőle, ahol tényleg képesek vagyunk érezni a főszereplőink iránt, izgulni értük, átélni a szituációjukat.
Ehhez persze remek támogatást ad a zseniális stáb, élén Viola Davis-szel.
Ezen a ponton persze felmerül a kérdés, hogyha ez ennyire működik, akkor mire fel a pozitív hangvételhez képest visszafogott pontszám: nos a film vége (és ez alatt ne a zárást, sokkal inkább az utolsó negyedét értsétek) meglehetősen vérszegényre sikerült. Ott nem csak a csapat, de a forgatókönyvírók is rendesen elvesztették a fonalat és számomra is érthetetlen módon szétesik a koncepció, holott elég lett volna egy százszor látott, sablonos megoldással lezárni az egészet.
Ezzel együtt azonban ez egy remekül összerakott film, ami az első másfél órában egy nagyon jó koncepciót követ, így a megtekintését mindenképpen ajánlom. Kár, hogy a végére elfogyott a szufla.[fb_button]
“mindig van pénz lóvéra”