Mi (2019) – kritika

Avagy mennyire ijesztő szembenézni saját magunkkal, ha Jordan Peele tart elénk tükröt? Spoileres véleményem következik.

No nem csak azért spoileres ez a kibeszélő, mert másképp nagyon nehéz beszélni a filmről, hanem azért is, mert a Mi tipikus példája annak, ahol felesleges finomkodni. A film valódi élményt ugyanis csak úgy nyújthat, ha a lehető legkevesebb információ birtokában vagy a megtekintés előtt, így se tartalomjegyzéket ne olvass, se trailereket ne nézz. Lesd meg a filmet, aztán mehet a móka. Persze ha mindez téged nem zavar, akkor nem szóltam.

No de erről ennyit, lássuk mivel is álltunk szemben. Szerencsére nem saját magunkkal – ellentétben főhőseinkkel -, hanem Jordan Peele tavalyelőtti berobbanását (Tűnj el!) követő újabb borzongatásával. Egy filmmel, ami már jóval inkább megosztotta a kritikusokat és a nézőket.

Érdekes, mert számomra épp a Tűnj el! volt inkább megosztó. Lehet, hogy csak túl nagy volt a hype, vagy nem ragadott magával annyira a dolog, mint másokat – nem tudom, mindenesetre arra még mindig tisztán emlékszem, hogy csalódottan távoztam, leginkább a vége miatt. Épp ezért talán meglepő, talán nem, de a Mi, az nálam nagyon ült.

Igen, tudom, hogy van benne jó pár logikátlan húzás, az egész sztori háttere rendkívül gyenge lábakon áll. De akkor is. Nálam ez most betalált.

Szóval a sztori Adelaide (Lupita Nyong’o) kislánykorában kezdődik, amikoris egy vidámparkban elkóborol és a tükörszobában egy meglehetősen sokkoló élményben van része. A tükörképe ugyanis nem is a tükörképe, hanem inkább saját maga – a gonoszabbik fele.

Ezt a sokkot aztán sokáig nem is tudja kiheverni, mi pedig ugrunk az időben: Adelaide immár felnőttként férjével és gyermekeivel visszatér nyaralni az egykori borzalom helyszínére, ahol az egyik este fura látogatók lepik meg őket. Egy négytagú család áll a tornácon, akik ahelyett, hogy a felszólításra odébbállnának, inkább bemennek a házba, hogy aztán a lámpafénynél derüljön ki a borzalom: nem idegenekről van szó, hanem önmaguk látogatták meg a családot. Mindenkiből van még egy, csak épp rendkívül furák, nem túl barátságosak és jól bánnak az ollóval.

Megkezdődik hát a harc a túlélésért és ezzel együtt az egész filmen átívelő menekülés – mert nagyon gyorsan kiderül, hogy nincsenek egyedül a problémával és nagyon sokakat hasonlóképp meglátogatták a gonosz klónok.

Mi pedig együtt menekülünk a családdal, mígnem elérkezünk az egész történést kiváltó helyszínre, ahol lejátszódik a végjáték, mi kapunk egy felemás magyarázatot és egy csattanót.

Egy csattanót, amit egyrészt elmondásuk alapján a nézők 99%-a már tíz perc után tudott (nekem valahogy nem esett le, de biztos én bambultam el), illetve egy kisebb csattanót, amin azért el lehet gondolkodni ideig-óráig.

Hogy Peele belecsempészte korunk társadalomkritikáját, az tagadhatatlan, ráadásul bőven lehet puffogtatni hasonszőrű bölcsességeket, de hogy őszinte legyek, engem a Mi mint film érdekelt elsősorban, mint thriller és mint horror, a magasztos mondanivaló már jóval kevésbé.

Akkor hogy miért működött ennyire, annak ellenére, hogy a magyarázat tényleg papírvékony? Pontosan nem tudnám megmondani, de azt hiszem leginkább azért, mert Peele nagyon tud atmoszférát teremteni. A Mi alatt én valahogy nem azon agyaltam, hogy most ezek tényleg ott lent… egy mozgólépcsővel elválasztva? Tényleg mindenkinek a “párja” elfért ott? Most komolyan ennyi a háttér?

Nem. Nem ezeken agyaltam, mert ezek eszembe se jutottak. Drukkoltam a családnak, beszippantott a hangulat, és egy pillanatig sem érdekeltek a blődségek, amik amúgy kiszúrták a szemem. Mert a Mi-nek nagyon jó a dinamikája, kellően izgalmas, s noha talán egy icipicit lassan indul be, de amikor beröffen, onnan nincs megállás.

Nos ezért jött át sokkal jobban ez, mint a Tűnj el!.

Ehhez biztos hozzájárult a négy színész remek játéka, Lupita Nyong’o pedig egyszerűen zseniális volt (bár a gonosz én, Red hangja az minimum megmosolyogtató volt még eredeti nyelven is, hát még magyarul), a közel két órás játékidő pedig még inkább rövidnek is tűnt, fél órát nyugodtan letagadhatna – ez pedig nagy dicséret.

A Tűnj el! után úgy éreztem, hogy talán kicsit túlmagasztalják Peele-t, most viszont azt mondom, hogy izgatottan várom a következő projektjét, amit ha történetileg, hátterileg még jobban átgondol, akkor tényleg beírhatja magát a legnagyobbak közé.

Én viszont így is elégedetten távoztam – s noha a valódi borzongás azért elmaradt, egy igen különleges thrillerrel lettem gazdagabb.
[fb_button]