Villámkritika: White Boy Rick (2018)

Richard Wershe Jr. számára megadatott az, ami nem sokunknak következik be az életében: világhírűvé vált, ráadásul kétszer is, noha még mindig csak 49 éves.

Ő volt ugyanis az FBI legfiatalabb informátora, a besúgói pályát alig 14 évesen kezdte, még a nyolcvanas évek elején. A srác számára adott volt az életpályamodell, hisz az alsó-középosztálybeli családjával Detroid gettójától alig pár kilométerre nőtt fel.

Az informátorok élete azonban nem csak játék és mese, kicsit olyanok ők, mint a profi sportolók: amikor kiöregednek, akkor nem marad szakma a kezükben, s a céltalan lébecolás egy idő után rosszalkodásra sarkallhatja őket.

Nos Richard (vagy ahogy ma már a legtöbben ismerik: White Boy Rick) esetében is pontosan ez történt.

Miután az FBI már nem tartott igényt a szolgálataira, Rick a maga kezébe vette a sorsát és kokainárulásba fogott.

Szerencsétlenségére le is kapcsolták, méghozzá csekélynek nagy jóindulattal sem nevezhető 8 kilogrammos mennyiséggel a hóna alatt.

Innentől pedig már adja magát a sztori, barátunkat jól lecsukták, méghozzá életfogytig, majd pár évvel ezelőtt feltételesen kiengedték, de nem bírt magával, úgyhogy most megint rács mögött csücsül, legközelebb majd 2020 környékén próbálkozhat meg a szabad élettel.

A White Boy Rick az ő – legkevésbé sem unalmas – életét dolgozza fel. Azonban nem egészen úgy, ahogy azt esetleg látatlanban várnánk.

Amivel most dolgunk van, az ugyanis egy (javarészt családi) dráma. Méghozzá a jobbak közül való példány.

Ellentétben mondjuk a George Jung életét bemutató 2001-es Blowwal, ezúttal nem egy szövevényes kalandokkal teli mozit kapunk, hanem egy ember történetét, akinek az élete tele van fordulópontokkal, nehéz döntésekkel, kapcsolatokkal, és persze drámai pillanatokkal.

Ezekből a drámai pillanatokból pedig szép lassan kirajzolódik előttünk egy alak, aki sokkal inkább volt áldozata a környezetének, mint valódi bűnöző.

Apropó szép lassan: a film talán legnagyobb gyengesége a tempó diktálása. Nyilván nem egy kapkodós sztori ez, de ahhoz képest, hogy “csak” 110 perc a játékidő, még így is vannak túlságosan túlnyújtott, néha már fájdalmasan lassú pillanatai.

Azonban a végeredmény ezért kárpótol minket. A színészi alakítások kiválóak, a hangulat és az atmoszféra remek – ha a helyén kezeljük, akkor a White Boy Rick egy remek dráma.