Jane Austen tette tönkre az életemet (2024) – Kritika

Van az a típusú film, amelyik nem akar nagyot mondani, nem akar korszakos lenni, nem akarja újraértelmezni a romantikus mozit – egyszerűen csak leül melléd, és halkan elkezd mesélni.

A Jane Austen tette tönkre az életemet pontosan ilyen. Nem csap az asztalra, nem kiabál, nem poénkodja túl magát, inkább csendesen figyel, és közben azon dolgozik, hogy egy nagyon is ismerős élethelyzetet mutasson meg: mit csinálunk akkor, amikor túl sok könyvet olvastunk, túl sok ideált építettünk magunknak, és közben elfelejtettünk élni.

Jane Austen tette tönkre az életemet

A főhősnő, Agathe egy párizsi könyvesboltban dolgozik, ahol szó szerint és képletesen is a regények között él. Jane Austen a biztos kapaszkodó, a romantikus mintakönyv, az érzelmi GPS – csak éppen az élet nem akar úgy működni, ahogy a klasszikusokban meg van írva. Agathe írni szeretne, de nem halad. Szeretne szerelmet, de mindig elakad. És nem azért, mert ne lenne rá képes, hanem mert túlságosan is jól tudja, milyennek „kellene” lennie mindennek.

A film nagyon ügyesen fogja meg ezt az állapotot: nem csinál belőle nagy drámát, nem tolja túl az önsajnálatot, inkább finoman mutatja meg, milyen az, amikor valaki beleragad a saját elképzeléseibe. Agathe nem tragikus figura, inkább ismerős. Az a típus, akiről az ember fél óra után már tudja, hogy nem egy romantikus nagy gesztus fogja kirángatni a gödörből, hanem valami sokkal prózaibb: önismeret, döntések, és némi bátorság.

Amikor egy angliai írótáborba kerül, ami erősen rájátszik a Jane Austen-i örökségre, a film átvált egy kicsit. Nem műfajt vált, inkább fókuszt. Itt már nem az a kérdés, hogy lesz-e szerelem, hanem az, hogy Agathe képes-e kilépni abból a szerepből, amit saját magának osztott. Az angol környezet, a csendes vidéki terek, a kissé merev, kissé zavarba ejtő új ismeretségek mind azt erősítik, hogy ez nem egy tündérmese, hanem egy kényelmetlen tanulási folyamat.

A romantikus szál szándékosan visszafogott.

Nincs benne nagy csattanó, nincs benne instant kémia, inkább apró súrlódások vannak, félmondatok, bizonytalanságok. Ez nem az a film, ahol a néző előre beikszeli a „boldog vég” rubrikát, és türelmetlenül várja, mikor jutunk oda. Itt maga az odavezető út az érdekes, és az, hogy közben mennyi minden derül ki a főhősről – nem a szerelmen keresztül, hanem attól függetlenül.

A legnagyobb erénye talán az, hogy nem romantizálja túl a romantikát. Jane Austen nem ellenségként jelenik meg, hanem egyfajta mérceként, amit ideje elengedni. A film nem azt mondja, hogy a klasszikus történetek hazudnak, hanem azt, hogy nem szabad őket életvezetési kézikönyvként használni. Agathe útja valójában arról szól, hogy megtanulja: a saját története nem attól lesz értékes, hogy hasonlít egy regényre, hanem attól, hogy őszinte.

A színészi játék végig természetes, sallangmentes. Nincs túljátszás, nincs „nézd, most érzékeny vagyok” pillanat. A rendezés is ebben a szellemben működik: hagyja lélegezni a jeleneteket, nem fél a csendtől, és nem akar minden gondolatot kimondatni. Ettől a film néha lassú, néha kissé lebegő, de pont ez adja meg azt az intimitást, amitől működik.

Persze nem hibátlan. A történet egy ponton kicsit körbe-körbe jár, és vannak részek, ahol az ember érzi, hogy többet is ki lehetett volna hozni bizonyos mellékszálakból. Nem minden karakter kap ugyanakkora figyelmet, és a második felében néha túl óvatos a film. De ezek inkább arányérzéki problémák, nem valódi törések.

A Jane Austen tette tönkre az életemet nem akarja megmondani, hogyan kell élni. Inkább azt kérdezi: biztos, hogy jó helyen keressük a válaszokat? És ez a kérdés, minden visszafogottsága ellenére, meglepően sokáig ott marad az emberben. Nem egy nagy romantikus élmény, hanem egy csendes felismerés – és néha pont erre van a legnagyobb szükség.