Hellboy (2019) – kritika

Guillermo del Toro 2004-es Pokolfajzata, valamint az ahhoz, négy évvel később készített folytatása, az Aranyhadsereg kis túlzással kultfilmmé nőtték ki magukat az évek során.




Nem fogok hazudni nektek kedves olvasóim, engem annyira nem kapott el a Hellboy-láz, de az maximálisan elismerem, hogy e két filmnek megvolt a stílusa. Ron Perlman kitűnő választás volt a címszerepre, del Toro pedig zseniális érzékkel kapta el a fonalat, ennek köszönhetően pedig mi, nézők gazdagabbak lettünk két olyan képregényfilmmel, amelyek úgy szórakoztattak, hogy komolya voltak komolytalanok.

Ehhez persze szükségeltetett Mike Mignola, aki megálmodta ezt a földöntúli erővel bíró, ámde belül még félig kölyök “szörnyet”, akinél e kettősség remekebbnél remekebb gegekben csúcsosodott ki.

Aztán ha még emlékeztek, hosszú évek hallgatása következett, majd megindult a – sajnálatosan – jellemző hollywoodi kínlódás a folytatást illetően: a rajongók nagyon akarták, hogy elkészüljön a harmadik epizód, del Toro mindenképpen trilógiává akarta bővíteni a sorozatot, Perlman rajta volt a témán, sőt, egy ponton annyira összeállt a dolog, hogy a rendező már szinte megígérte, hogy jön a folytatás.

Ahogy aztán az sokszor lenni szokott, végül a stúdió kiterítette a papírokat, számoltak egyet és a matek nem adta ki (mert bár kritikai és közönségsiker szempontjából a Hellboy jól vizsgázott, a pénztáraknál nem robbantott túlságosan nagyot egyik rész sem), úgyhogy lefújták az egészet.

Azért, hogy aztán toljanak egy rebootot és meglovagolják az R-besorolású képregényfilmek sikereit – lásd például a Deadpoolt.

Ehhez persze lecserélték az egész stábot, del Toro helyett Neil Marshall került a rendezői székbe, Perlman-t pedig David Harbour váltotta a címszerepben, s bár nem szép dolog előre lelőni a poént, annyit azért elárulok: egyikükkel sem csináltak jó cserét.

A történetbe túlságosan mélyen nem mennék bele. Erre két nagyon jó okom is van: egyrészt rendkívül sablonos, erőltetett és lélektelen, másrészt (bár csak felületesen és racionális ok nélkül) de iszonyatosan zavarosan túlbonyolított. Nem, ez nem a legjobb kifejezés, de nem érdemli meg, hogy túl sokat agyaljak a tökéletes jelzőn. Szóval a történet azon túl, hogy van nekünk egy Hellboyunk, meg van egy főgonoszunk (Milla Jovovich) sok említést nem érdemel.

Fáj ezt leírnom, de aki látta valamelyik előzetest, az már felkészült arra, hogy nem a történet miatt lesz érdemes megnézni a filmet. Ha érdemes egyáltalán.

De alapvetően nem. Nem érdemes.

Tudjátok van az a jelenség a rossz filmeknél (mármint egy részüknél), hogy odaültök elé és süt róla az izzadtságszag. Na a Hellboy pont ilyen. Végig az dől az arcunkba, hogy nézd: itt a Hellboy film amit akartatok. Káromkodunk, látod? Tök véres, meg brutális. Látod? Nem látod? Akkor tessék még egy kis brutál gyilok. Látjátok már? Nem? Akkor káromkodunk egy nagyot, majd azon nevettek, de aztán egyből megyünk vissza brutálkodni.

Kb ennyi a film. Amivel nem lenne baj – ha működne trashfilmként. Legalább. De nem működik, mert egy trashfilm nem erőlködik. Az zsigerből hozza amit kell.

Itt pedig szegény Harbour vért izzad (és tényleg ő amúgy a legjobb része a filmnek… vagyis a legkevésbé rossz), de a lazaság és a stílus még így is messzire elkerüli. A tizennyolcplusz az aztán megvan, arra nem lesz panaszotok, de mit ér az egész, ha az akciók bénán vágottak, ha a CGI bűnronda, és ha az egészből hiányzik egy koncepció és ide-oda ugrálunk a nyavalygás és a harc között, sokszor teljesen inkonzisztens módon?

Semmit nem ér.

Ami megmenti a totális csődtől az néhány jól sikerült beszólás, a helyenként működő humor és két jelenet (igen, összesen kettő). Ennyi. Ennél azonban még akkor is jobban jártunk volna, ha hagyják del Toro-t, meg Pearlman-t és nem adnak nekik pénzt, csak uzsonnát – gyanítom még akkor is jobb lett volna a végeredmény.




Nem vagyok fanboy, így nem a csalódottság beszél belőlem. Engem nem zavart volna, ha hagyják Hellboy-t békében és nem készül több film. De ha már igen, akkor az biztos, hogy Pokolfajzat ennél sokkal többet érdemelt volna.

Összegzés
Egy hiánypótló szuperhősfilm, ami onnan jött, ahonnan talán a legkevésbé számítottunk rá.
Ezért szerettük
  • néhol működik a humor
  • és kapunk két jó jelenetet is
Ezért nem
  • stílustalan, lelketlen
  • csapongó, túlmagyarázott, sablonos történet
  • hőskorra emlékeztető CGI
4
Gyenge

Szólj hozzá! Számít a véleményed és regisztrálnod sem kell!

avatar

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..