A gyászoló asszony átka (2019) – kritika

Kíváncsian vártam, hogy a Conjuring univerzum újabb mérföldköve az Apáca után vajon mire lesz képes. S nem csak azért, mert alapvetően szeretem a horrort…




… hanem azért is, mert az általam oly nagyra tartott és a horror műfajban már sokszor bizonyított James Wan lelécelt a Démonok között harmadik részétől. No nem azért, mert ne hinne a sorozatban, egész egyszerűen csak nagyobb szabású projekteken dolgozik, így hát kellett valakit találni a helyére.

A jelölt pedig meg is van, méghozzá Michael Chaves személyében. Hogy az eddig nem túl foglalkoztatott direktort ne rögtön a mély vízbe dobják a Démonok között harmadik részével, főpróbaképp megkapta az A gyászoló asszony átkát (amely címről önkéntelenül is a Vak asszony visszanéz ugrik be ahányszor csak meglátom).

Hogy ezek után tűkön ülve várom-e a Conjuring soron következő epizódját? Nos ami azt illett, nem feltétlenül.

Történetünk szerint a 17. század elején egy asszony féltékenységi rohamában, elborult elmével végez két gyermekével, majd rádöbbenve tettére saját magával is.

A legenda szerint az asszony a dimenziók közt rekedve azóta is mások gyermekeire vadászik, hogy sajátjait pótolhassa, így aztán amikor a hetvenes években a megözvegyült Anna (Linda Cardellini) és két gyermeke egyre több megmagyarázhatatlan történést tapasztal a ház körül, felmerül a gyanú, hogy a gyászoló asszony visszatért.

A film elején ez a sötét misztikum a megfoghatatlan rémmel még működik is. Sajnálatos módon azonban tényleg csak a film elején: az első néhány jumpscare még megrezzenti a nézőt, de ahogy haladunk előre a faék egyszerűségű történetben és tudatosul bennünk, hogy egy egységsugarú gonosszal van dolgunk, akiben se egyediség, se rejtélyesség nem szorult, úgy leszünk egyre inkább immúnisak az egyre sűrűsödő ijesztgetésekre.

Mert azokból aztán kijut bőven.

Nincs agytornáztató misztikum, nincs bőr alá kúszó feszültség, csak nyikorgó ajtók, baljós zene és menetrend szerint érkező rém az arcunkba. Egy olyan rém, amely teljes valójában sokkal inkább megmosolyogtató, mintsem ijesztő.

Nagyjából ennyi a film, igazi tucatalkotás, amit semmiért sem fogunk emlegetni hónapok, netán évek múlva. Mellőz minden olyan elemet, ami a modern kori – minőségi – horrorokat jellemzi, valahogy végig az érződik, hogy Chaves a lehető legbiztosabbra ment, nem mert kockáztatni, egyszerűen csak megmutatta, hogy ő tudja jól, hogy milyen panelekből épül fel egy horror, azokat jól egymásra tudja pakolni, úgyhogy nála jó kezekben lesz a Conjuring.

Kár, hogy ehhez le kellett forgatnia egy egész filmet, nekünk pedig meg kell(ene) néznünk.

Szerencsére én már megtettem, úgyhogy nektek nem muszáj: hacsak nem vagytok teljesen oda az összes horrorért, vagy esetleg nem láttatok még ötnél többet, akkor nyugodtan kerüljétek el, nem veszítetek vele semmit.




Én pedig reménykedem, hogy a Conjuring harmadik részéhez Wan azért legalább executive producerként visszatér, és irányba rakja a munkálatokat legalább annyira, amennyire kell, mert az az irány, amit az Apáca és A gyászoló asszony átka követ, az nem jó, nagyon nem jó.

Összegzés
Épül az univerzum, ki tudja hol áll meg... ezúttal nem sokkal lettünk gazdagabbak...
Ezért szerettük
  • eleinte még rád tud ijeszteni
Ezért nem
  • de az egész egy jumpscare halom, úgyhogy nem sokáig
  • az eredetiség sajnos messze elkerüli
4.5
Gyenge

Szólj hozzá! Számít a véleményed és regisztrálnod sem kell!

avatar

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..