Gotti (2018) – kritika

Akik egy ideje velünk vannak, azok tudják, hogy fanatikus Entourage rajongó vagyok, legalább tucatszor végignéztem már a Törtetőket az elejétől a végéig, s hogy őszinte legyek, többször elgondolkodtam már rajta, hogy milyen lehet az az életet élni, amit Vince és a banda él.

Aztán továbbgondolva a dolgokat, végül mindig arra jutok, hogy ha választhatnék és belebújhatnék valamelyikőjük bőrébe, akkor én bizony nem Vince-t választanám, hanem E-t. Ő az, aki megfelelő hátszéllel megalapozta magát, gazdag lett, de a hírnévvel járó negatívumok azért elkerülték.

Tökéletes élet. E, azaz Kevin Connolly a valóságban sem él sokkal eseménytelenebb életet, sőt.

Nagyon jó barátja Leonak, rengeteg projektben benne volt-van, színészként is szépen döcög a karrierje, Julianne Hough pasija volt, nem sorolom.

Aztán most, hogy nekiálltam megírni a cikket, rálestem az IMDB adatlapjára és a Personal Quote rész alatt szereplő sorocskától majdnem kiköptem az ebédem. Ez az idézet fogadott ugyanis:

My agent hates my directing career!

Nos, nem tudom mikor került ez oda, de hogy ezt a jó Isten se törli ki onnan, az holtbiztos. Mert hogy rég nem futottam bele ennyire elbaltázott gengszterfilmbe, az egyszer biztos. Holott minden adott volt ahhoz, hogy a Gotti sikeres legyen: egyrészt a címszerepre megnyerték John Travoltát, másrészt pedig az alap annyira erős, hogy azt művészet elrontani. Nos Connollynak sikerült.

John Gotti ugyanis nem csupán egy gengszter volt, sokkal több annál. Egy jelenség. Az a fajta családfő (és igen, nem a hétköznapi családmodellre gondolok), aki ugyan minden piszkos kis huncutságban benne volt, mégis tisztelték. A nép is. Szerették.

Az élete pedig valóban kalandfilmbe illő – vagy legalábbis gengszterfilmbe. Bár gyerekkorától kezdve hihetetlen izgalmak kísérték az útján, nagyon korán bekerült a maffia körforgásba, bekerült a Gambino családba, 85-től pedig már ő volt a vezetőjük. Ő volt Don Dapper, Don Teflon és Johnny Boy, aki leleményesen csúszott ki a hatóságok kezéből, nem egyszer pályafutása vége felé.

Egy szó, mint száz, John élete maga a filmalap, a legnagyobb nehézség az, hogy hogyan lehet ennyi mindent egy átlagos hosszúságú filmbe belesűríteni.

Ezzel szemben Connolly a lehető legrosszabb módszerrel nyúlt a témához. Párhuzamosan tárja elénk Gotti életét és bukását – ráadásul úgy, hogy abban semmilyen következetesség nincs, csak kapkodjuk a fejünket ide-oda. No nem azért, mert annyira pörög a cselekmény, szó sincs róla, inkább azért, mert az egész teljesen összefüggéstelen, darabos és emiatt élvezhetetlen.

Ennek pedig az az eredménye, hogy végül a Gotti nem áll össze egy filmmé. Noha jó pár pillanatba beleshetünk a gengszter életéből, ezek csak amolyan memoárok, nem egymásra épülő jelenetek.

Travolta viszont megtette a tőle telhetőt. Tényleg. Nagyon ráfért volna a karrierjére, hogy végre egy nagy sikerben játsszon újra és őszintén mondom, nem rajta múlt. Az, hogy a forgatókönyv és a rendezés nem tette lehetővé, hogy átadja azt a Gottit a nézőknek, akit még ennyi idő után felemlegetnek a new yorkiak, az nem az ő hibája. Az, hogy mellette nemigen van a filmnek egy emlékezetes karaktere sem, az sem az ő hibája.

Az, hogy végül filmként majdhogynem értékelhetetlen a Gotti, az sem az ő hibája. Az ő alakítása az egyetlen igazi pozitívum, amint a végső konklúzióban fel tudok emlegetni.

Pedig ránk is nagyon ránk fért volna egy igazán jó gengszterfilm, mert egy ideje már nem volt benne részünk. Azt azonban legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy az elmúlt évtized leggyengébbe lesz a Gotti, pedig végül így lett. S mint ilyet, nem tudom ajánlani megtekintésre, semmilyen körülmények között.

Hisz ha Gotti életére vagy kíváncsi, akkor ott van a ’96-os film Armand Assante főszereplésével, ami ezerszer jobb.