Azt hiszem nyugodtan kijelenthetem, hogy a Disney-nél jobban sehol sem értenek a hagyományos – családi – kalandfilmekhez, jómagam is ezeken nőttem fel, noha a nyolcvanas években azért ennek nagyobb divatja volt.
Kereslet azonban most is lenne rá, hisz ha csak a Karib sorozatra gondolunk, már ott tisztán látszik, hogy nagyon nem unja a nép (annak ellenére, hogy azért a minőség ott is ingadozott), szóval itt a kínálati oldallal kell(ene) kezdeni valamit, az azonban nem olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik.
Hisz ma már a nézők nem elégednek meg egy Popey-jel, vagy épp a kicsi kocsi egy újabb kalandjával, ma már látvány kell, sztárok kellenek, és nem utolsósorban egy jó forgatókönyv kell, olyan karakterekkel, akik azonnal (és végérvényesen) belopják magukat a nézők szívébe.
Mert erre a receptre lehet franchise-t építeni. Mint a Karib: nem egy filmet csinálunk, hanem csinálunk egy filmet, aztán jöhetnek a folytatások. Ez az igazi üzlet.
És legyünk őszinték: a koncepció a Dzsungeltúra esetében kifogástalannak hat papíron. Dwayne Johnson, Emily Blunt, egy csipetnyi világháború, egy kis misztikum, egy kis természetfeletti, nagy adag hajsza, humor, egy falat dráma… pont, mintha egy jó Indiana Jones film szinopszisát vetném papírra.
Bizony, a helyet az, hogy a filmet látva óriási mosolyra húzódna a szám,
ha 1981-et írnánk. De sajnos (és amúgy tényleg sajnos), 2021 van.
Ennélfogva pedig minden olyan filmet láttunk már, ami az elmúlt 40 évben megjelent és amelyek darabkáiból a Dzsungeltúrát Jaume Collet-Serra rendező összerakta.
A látvány pazar (néha talán túlságosan is, így minden másról eltereli a figyelmet), Emily Blunt pedig ezúttal is káprázatos, remekül hozza a karaktert, öröm nézni a játékát. A Szikla ezútta is… a Szikla, én imádom a csávót, szerintem a világ nagyobbik része szintén, így ő a jelenlétével van jelen, nem tett bele semmi pluszt ezúttal is azt kapjuk tőle, amit mindig.
Az első világháborúban járunk, hőseink célja pedig megtalálni az élet fáját, amivel gyorsan helyre lehetne hozni a sarkaiból kifordult világot, ám ehhez hosszú és rögös út vezet, egyenes a dzsungelen át.
Így hát a brilliáns elméjű Dr. Lily Houghton (Emily Blunt), bátyjával, MacGregorral (Jack Whitehall) felbérlik a kissé csapodár Frank Wolff-ot (Dwayne Johnson), a hajóskapitányt, hogy segítségével tűzön-vízen és halálos csapdákon át találják meg az élet fáját.
A kaland pedig megkezdődik, és bár azt mondhatnám, hogy azonnal beszippant, de sajnos nem tehetem. A Dzsungeltúra nem lett egy rossz film, simán kikapcsol arra a két órára, de fájó, hogy mennyire biztonsági játék az egész, és tényleg csak egyik sablon követi a másikat, majd pedig azon kapjuk magunkat, hogy pörög a stáblista.
Nem mer újat húzni, nem mer nagyot álmodni, és ezáltal nem tud emlékezet lenni – nagyon halkan jegyzem meg, hogy ez a Black Adam-re nézve nem a legbiztatóbb előjel, ugyebár azt is Collet-Serra rendezi -.
Hogy aztán egy amúgy korrekt iparosmunka elég lesz-e arra, hogy berobbantson egy franchise-t, azt majd a jövő eldönti, ha erős számokat produkál a film, akkor egy második részre bőven lehet esély, de jelen pillanatomban azt mondom, hogy ha ez esetleg nem jön össze, gyaníthatóan akkor sem vesztünk túl sokat.
Én nagyjából azt kaptam, amit vártam. Messze nem számítottam Karib-tenger szinvonalú produkcióra. Amikor megjelentek az elátkozottak, akkor jutott eszembe a Fekete Gyöngy átka és Salazar hiányos karaktere. Lehet csak Rock miatt, de Jumanji-s hangulata is volt.