Noha Spike Lee az évek múlásával egyre inkább veszített dicsfényéből, a BlacKkKlansman kitűnő táptalajt adott a visszatéréséhez.
Mondom mindezt úgy, hogy akik nem szeretik a kőkemény társadalomkritikába, politikába, évtizedeken (századokon) átívelő problémákba való beleállást, azok egy része bizony időnként meglehetősen vontatottnak fogja érezni a filmet. De a Csuklyások kitűnő példa arra, hogy néha tényleg az élet produkálja a leglélegzetelállítóbb szituációkat.
Történt ugyanis még a vietnami háború idején megtépázott amerikai önérzet korában (a hetvenes évek végén járunk), hogy a Colorado Springs-i rendőrséghez egy lelkes újonc érkezett, nevezetesen Ron Stallworth (akit John David Washington, Denzel fia alakít a filmben). A ifjú rendvédő különlegessége bőrszínében mutatkozott be: ekkoriban ugyanis nem volt mindennapos az, hogy a feketéket beengedték a rendvédelmi szervek kötelékeibe.
No de a felsőbb körök utasítására kénytelenek voltak alkalmazni, elfér a srác az irattárban – gondolták az őrsön. Ron azonban ennél sokkal nagyravágyóbb volt.
Úgyhogy beépült a KKK-ba. Igen. Feketeként.
Ez persze nem ment egyszerűen, mert bár a beszélőkéje példásan működött, a csukja pedig sok mindent eltakar (haha), de azért színes bőrűként nem sokáig jutott volna a ranglétrán és a gyűléseken. Ron azonban megtalálta a tökéletes megoldást.
A megoldást pedig úgy hívják, hogy Flip Zimmerman (őt Adam Driver kelti életre), aki Ron egyik munkatársa. Fehérként (és a sors fintoraként zsidóként) nincs akadálya annak, hogy Stallworth bőrébe bújva beépüljön a KKK-ba és ketten együttműködve, szinte eggyé válva rengeteg olyan információhoz jussanak hozzá, ami a KKK működését nagyban meggyengítette.
Nem csak ebben a bő fél évben, hanem utána is.
Spike Lee ezt a nem mindennapi történetet vitte vászonra, és azt kell mondjam, hogy a végeredmény sem lett épp középszerű.
Ami az általános dolgokat illeti: a két főszereplő közti kémia remekül működik. Driver zseniális és az ifjabb Washingtonnak sincs oka szégyenkezni – a kettejük közötti különbségek és az, hogy a cél érdekében kénytelen nagyon (de nagyon) együttműködni és kiismerni a másikat, számtalan intelligens humorforrást szolgáltatnak és kellően oldják az amúgy brutálisan kőkemény mondanivalót.
A Csuklyások ugyanis jóindulattal sem nevezhető vígjátéknak. Buddy cop filmnek valamilyen szinten igen (nagyjából a játékidő szűk felében ez dominál), de alapvetően ez egy dráma, kellő komolysággal (ami a mondanivalót illeti úgy mindenképpen). Ha feltétlen fogást keresnénk a filmen, akkor azt itt tehetjük meg: mert noha ez a probléma időtlen (sajnos), Lee néha átesik a ló túloldalára és túlságosan szájbarágósan tálalja a nyilvánvalót.
Azonban közel sem annyira, hogy az a film értékéből jelentősen levonjon.
Hogyha pedig lemondóan legyintenénk, akkor várjuk ki az utolsó perceket, majd a stáblista után egy picit gondolkodjunk el és kezdjünk el sepregetni a saját házunk (hazánk) táján. Mert amiről itt szó van, az csak azok számára tengerentúli gond, akik homokba dugják a fejüket.
Spike Lee is back baby? Talán igen. Egy dolog biztos: a Csuklyások egy nagyon átgondolt, kellően szatirikus, emlékezetes alkotás, amely ugyan néha átesik a ló túloldalára, de szerencsére mindig gyorsan visszatalál onnan.
[fb_button]
Szólj hozzá! Számít a véleményed és regisztrálnod sem kell!