Csillagok alatt (2025) – Under the Stars – kritika

A Csillagok alatt már az alaphelyzetével is olyan romantikus filmnek tűnik, amelyről nagyjából az első tíz percben sejteni lehet, hová fog kifutni a sztori.

Van egy kreatív válságba ragadt férfi, van egy megfáradt kapcsolat, van egy gyönyörű olasz helyszín, van egy szenvedélyes nő, akivel eleinte nyilván nem találják a hangot, és vannak körülöttük olyan mellékalakok is, akik pontosan azt a meleg, puha érzelmi közeget próbálják megteremteni, amelyben az ember elvileg készséggel adja át magát a történetnek. Michelle Danner filmje papíron mindent tud, amit egy könnyed, romantikus filmnek tudnia kellene. Éppen ezért érdekes, hogy a Csillagok alatt végül nem azért marad emlékezetes, mert felforgatja a műfajt, hanem inkább azért, mert nagyon jól látszik rajta, mennyire törékeny szerkezet a romantikus vígjáték. Elég hozzá néhány gyengébb mondat, néhány bizonytalan jelenet vagy egy kissé erőltetett dinamika, és máris megbillen az a varázs, amitől az egész működhetne.

Csillagok alatt – Under the Stars – 2025

A történet középpontjában Ian áll, egy romantikus regényíró, aki nemcsak az írással akadt el, hanem a saját életével is. Ez a kiindulópont önmagában nem rossz, sőt kifejezetten hálás alap lehetne egy olyan film számára, amely a szerelemről, az önámításról és az újrakezdésről akar beszélni. A gond inkább az, hogy a Csillagok alatt sokáig nem tudja eldönteni, Ian figuráját mennyire szeretné valódi emberként, és mennyire afféle klasszikus romantikus főhősként kezelni. Alex Pettyfer jelenléte megvan hozzá, hogy ezt a kissé elveszett, magába zárkózott, jóképű, de irányt vesztett figurát elvigye a hátán, csak a film nem mindig segít neki eleget. Ian sokáig nem annyira összetettnek, inkább csak passzívnak hat. Olyan ember benyomását kelti, aki nem igazán hoz döntéseket, inkább sodródik egyik helyzetből a másikba, és ez egy idő után nem melankolikussá, hanem kissé üressé teszi.

Pedig a film eleje még egész ügyesen építi fel ezt az állapotot.

Érezhető, hogy Ian nemcsak a párkapcsolatából fáradt ki, hanem önmagából is. Az írás, amely elvileg a szenvedélye lenne, már inkább teher. A körülötte lévő élet nem tragikus, csak kimerítően langyos. A Csillagok alatt az első szakaszában még elég pontosan fogja meg ezt a fajta kiégést, amely nem látványos összeomlásban, hanem tartós közérzeti fásultságban jelentkezik. Itt a film még azt ígéri, hogy a romantika mögött valamiféle valódi érzelmi újraindulásról fog szólni. Arról, hogy mi történik, amikor valaki már nem drámai módon boldogtalan, csak egyszerűen úgy él, mintha egy ideje már nem lenne jelen a saját életében.

Aztán megérkezünk Olaszországba, és a film ezzel együtt eljut a saját legnagyobb erősségéhez is.

Puglia ebben a történetben nem egyszerűen szép háttér, hanem maga a film egyik fő vonzereje. Napfényes kövek, öreg falak, tágas udvarok, puha esti fények, a vidéki vendéglátás nyugodt ritmusa, csillagos ég, jó bor, lassú étkezések, meleg tónusok: a Csillagok alatt szinte mindent megtesz azért, hogy a néző legalább a helyszínbe beleszeressen, ha már a történet olykor bizonytalanul működik. És ezen a ponton nehéz vitatkozni vele. A film látványvilága valóban kellemes, hívogató, szinte tapinthatóan puha. Olyan világot teremt, ahová könnyű lenne beköltözni másfél órára.

Arianna figuráján nagyon sok múlna, mert egy ilyen filmben neki kellene lennie annak az erőnek, amely nemcsak vonzó, hanem valóban ki is mozdítja a főhőst a saját bénultságából.

Eva De Dominici jelenléte ehhez meglenne, a film viszont nem mindig tudja eldönteni, mennyire szeretné őt eleven, önálló embernek, és mennyire klasszikus romantikus ellenpontnak mutatni. A kezdeti távolságtartás, az apró súrlódások, a lassú közeledés mind ott vannak, csak valahogy ritkán érződik igazán élőnek közöttük a kémia. Nem arról van szó, hogy Ian és Arianna párosa hiteltelen lenne, inkább arról, hogy a kapcsolatuk túlságosan pontosan követi a megszokott műfaji állomásokat. Márpedig a romantikus vígjáték csak akkor működik igazán, ha a sablonok mögött valami személyes is megszületik. Itt viszont sokszor inkább azt érezni, hogy a film tudja, minek kellene történnie, csak azt nem mindig, miért pont ezekkel az emberekkel történik meg.

Ez azért különösen feltűnő, mert közben a mellékszálak helyenként jóval élőbbnek hatnak.

Toni Collette és Andy Garcia párosa például sokkal természetesebben működik, mint a fiatalabb szerelmeseké. Audrey és Giacomo kapcsolatában van valami könnyedség, valami játékosság és valami olyan felnőtt nyugalom, amit a fő történetből időnként hiányolni lehet. Talán azért, mert az ő közeledésük mögött nincs annyi kötelező romantikus mechanika. Nem kell erőltetetten felépíteni a vonzalmat, nem kell mindenáron eljátszani az egymásnak feszülést, egyszerűen csak két ember van a vásznon, akik jók együtt. Toni Collette különösen sokat tesz ezért. Már a puszta jelenlétével feloldja a film merevebb pillanatait, és olyan természetességet visz bele, amelyből jól látszik, mennyire fontos egy romantikus filmben a ritmus, a könnyedség és az emberi beszédmód pontossága.

A Csillagok alatt egyik legnagyobb gondja a forgatókönyv. Nem azért, mert követhetetlen vagy széteső lenne, hanem mert túlságosan is ismerős.

Nem az a baj, hogy kiszámítható, mert a romantikus vígjáték műfaja eleve arra épül, hogy a néző nagyjából tudja, mi lesz a vége. A gond inkább az, hogy a film sokszor nem életet, hanem puszta szerkezetet mutat. Olyan, mintha a jelenetek egy részét nem valódi emberi helyzetekből, hanem romantikus filmes mintákból rakták volna össze. Megvan a félreértés, megvan a harmadik felvonásban érkező érzelmi akadály, megvan a múltból visszanyúló kapcsolat, megvan a külső zavaró tényező, csak éppen sokszor nincs bennük elég súly. Nem azért történnek meg a dolgok, mert ezekből a figurákból ez következik, hanem mert a műfaj ezt kívánja meg.

Ez különösen a párbeszédeknél zavaró. A film időnként egész ügyesen talál el könnyedebb, finomabb mondatokat, de sokszor túlságosan kimódoltnak hat. A szereplők nem mindig úgy beszélnek, mint emberek, inkább úgy, mint olyan figurák, akik tudat alatt érzik, hogy most egy romantikus film jelenetében állnak. Ettől a legérzékenyebb pillanatok is veszítenek valamennyit a hitelességükből. Egy jó romantikus filmnél a néző akkor is megbocsátja a valószerűtlenséget, ha közben érzelmileg igaznak érzi a jelenetet. Itt viszont néha éppen ez az igazság hiányzik. A helyzetek hihetőek lehetnének, csak a megszólalások és a ritmus nem mindig támasztják meg őket eléggé.

Michelle Danner rendezése emiatt furcsa kettősséget mutat.

Egyrészt láthatóan szereti ezt a világot, és tudja, hogyan kell szépen fényképezni, hogyan kell hangulatot építeni, hogyan kell egy középköltségvetésű romantikus filmet kellemesen nézhetővé tenni. Másrészt viszont mintha nem mindig lenne elég szigorú a saját anyagával. Sok jelenet úgy marad bent, hogy sejteni lehet, papíron miért került oda, de a film egészének ritmusa szempontjából már kevésbé indokolt. A Csillagok alatt így nem válik unalmassá, de helyenként elnehezül. A játékidő önmagában nem sok, mégis vannak pillanatok, amikor a történet inkább köröz, mint valóban haladna előre.

Ugyanakkor nem lenne fair csak a hibáit nézni, mert a Csillagok alatt pontosan abban a térben próbál működni, amelyből mostanában egyre kevesebb készül.

Ez a film nem akar cinikus lenni, nem akar önironikusan elnézést kérni azért, hogy romantikus, és nem akarja kifordítani a saját műfaját. Egyszerűen csak egy klasszikus, szép helyszínekre, szerethető arcokra és érzelmes fordulatokra építő szerelmes filmet szeretne csinálni. Ez a vállalás önmagában rokonszenves. Van benne valamiféle régi vágású bizalom abban, hogy a néző még mindig hajlandó lelassulni, nézni két embert, akik egymás felé mozdulnak, és elfogadni, hogy bizonyos történeteknek nem kell többnek lenniük annál, mint amik. A kérdés csak az, hogy ez a bizalom elég-e önmagában. A válasz pedig az, hogy részben igen, részben nem.

Mert amikor a film elengedi a kötelező romantikus képleteket, és egyszerűen csak időt tölt a szereplőivel, akkor egész kellemes tud lenni. Amikor hagyja, hogy a táj, a hangulat, a vacsorák, a pillantások, a kisebb mozdulatok dolgozzanak, akkor valóban megjelenik benne valami puha, meleg emberi minőség. Csak ezek a pillanatok nem mindig tartanak elég sokáig. Túl gyakran jön vissza helyettük a forgatókönyv gépezete, amely rögtön a következő kötelező akadály, a következő félreértés vagy a következő érzelmi kör felé tolja a történetet.

Mindent összevetve a Csillagok alatt nem egy rossz romantikus film, csak túlságosan is megelégszik azzal, hogy kellemes legyen. Szép, barátságos, nézhető, időnként kifejezetten szerethető, de ritkán válik igazán élővé. Nem sérti meg a műfajt, de nem is tesz hozzá sok újat. A legjobb pillanataiban egy meleg, lassú, borral és napfénnyel átitatott szerelmes történet, a gyengébb részeiben viszont inkább olyan, mint egy gondosan összeállított képeslap, amelyről hiányzik az a néhány személyes mondat, ami miatt az ember igazán eltenné.