Creed II. (2018) – kritika

Azt hiszem a Rocky sorozat Sylvester Stallone legfontosabb filmes “gyermeke”.

Ennél is több. Tipikus példája a hollywoodi hullámvasútnak, ahol nagy sikereket követ a lejtmenet, majd a visszatérés – végül pedig egy újabb visszatérés, csak ezúttal már egy kicsit más köntösben. Ez az utolsó visszatérés volt a Creed: Apollo fia, 2015-ben.

Rocky története itt egy másfajta vízre evezett: elfogadva az öregedést (mármint Sly) mentorrá vált, Adonis Johnson társává. Ryan Coogler rendező pedig remek érzékkel nyúlt hozzá a témához, a Creed első része egy pillanatig sem érződött erőltetettnek, vagy épp rókabőr lehúzásnak. Úgy emelt át egy klasszikust modern köntösbe, hogy képes volt a film vázának adni egy olyan friss lendületet, ami nevetve elvitte az egészet a hátán.

A kritika mellett pedig a közönség is tárt karokkal fogadta a mozit. Ehhez persze hozzájárult mind Sly, mind Michael B. Jordan remek alakítása, no és persze a jól bevált bunyós filmes szerkezet alkalmazása is.

Rocky azonban nem köszönt le 2015-ben (ahogy Rambotól sem vettünk még búcsút). Noha a folytatás nem volt kérdéses (Sly már a forgatás alatt nekilátott kidolgozni a következő epizódot), annak mikéntje annál inkább, eleinte ugyanis merészebbnél merészebb forgatókönyves ötletekkel állt elő az öreg, szerencsére azokból nem lett semmi.

Helyette pedig elkészült egy klasszikus folytatás, aminek csupán egyetlen említésre méltó problémája van: mégpedig az, hogy ezúttal már nem Coogler ült a rendezői székben.

A fonalat nagyjából ott vesszük fel, ahol az első rész végén elköszöntünk. Adonis bajnok lesz, ott áll belépve a siker kapuján, Biankával eljegyzik egymást, sőt, első gyermekük is épp útban van. Az élet azonban nem habostorta kedves Virág elvtárs, semmi sem fekete vagy fehér: a bajnok homlokát gondok ráncolják. Bianka hallása erősen romlik – a betegség pedig örökölhető, ha pedig a családi dráma nem lenne elég, szembe kell néznie legnagyobb kihívójával: Viktor Dragoval.

Itt pedig már nagyjából összeállnak a drámai szálak: Sly hangzatos beszédekkel ösztönzi (vagy épp rántja vissza a Földre) Adonis-t, akinek szembe kell néznie a múlt sötét felhőivel (Dragoékkal), meg kell küzdenie a bosszú, nem bosszú, családi tragédia, gyerekvállalás és mi egyéb problémáival, mindemellett pedig a Rocky – Drago dráma sem sikkad el.

A film pedig jól kiszámíthatóan hozza azt, amit elvárunk tőle, remek bunyós (és tréning) betétettek, aránylag szépen végigvitt drámai szálakkal, és a már sokszor látott, de mindig működő szerkezettel (azaz hősünk fentről indul, mélypontra kerül, majd onnan feláll, mert hát ilyenek a hősök).

Megkapunk tehát mindent, amit a Creed második részétől elvárnánk – az apró bökkenő az, hogy ennél viszont egy tollvonásnyival sem többet.

Cooglerrel ellentétben Steven Caple Jr. nem tudta belerakni azt a pluszt, ami miatt a az Apolló fia annyira frissnek és újszerűnek hatott, hanem “csupán” készített egy “egyszerű” folytatást.

Azonban ez a folytatás ezt leszámítva teljes mértékben méltó az elődhöz, szépen továbbmeséli a történetet, és a Rocky rajongóknak ez azt hiszem több, mint elég. Ugyanakkor -és jelen pillanatban ez is a terv- a történet ezzel végleg lezárult.

Én pedig úgy gondolom, hogy ez így is van jól. Búcsúnak ez még teljesen méltó.