Hát srácok, a helyzet az, hogy Joe Carnahan egyszerűen képtelen csalódást okozni.
A Füstölgő Ászok és a Szupercsapat után ismételten elengedte a gyeplőt (sőt, úgy tűnik, hogy még csak ezután engedi el majd igazán, de erre a későbbiekre még visszakanyarodok) és ez baromira jól áll neki.
Merthogy valljuk be, anno azért sokan arra fogadtunk volna, hogy a Szupercsapattal lebőg majd, hisz egy kultsorozathoz hozzányúlni mindig életveszélyes és nem is nagyon szokott jól elsülni, de a fenébe is, én imádtam a filmet. Mert Carnahan-t szemmel láthatóan nem érdeklik a beskatulyázások, ő simán magához öleli a kliséket, és úgy formázza azokat, hogy a végeredmény egy óriási vigyor a nézők arcán.
Na, erre a receptre húzta fel a Boss Levelt is, amit nem csak rendezett, de ő is írt – nagy szerencsénkre.
A sztori már-már Groundhog Day magasságú: főhősünk Roy arra ébred reggel egy gyönyörű nő mellett, hogy egy bérgyilkos épp kettéhasítaná. Ám ő nem esik pánikba és begyakorolt, gépies mozdulatokkal minden csapást kivéd, kecses eleganciával siklik ki a halálos bökések elöl, ráadásul meg se rezzen, amikor egy helikopter emelkedik az ablakához és szitává lövik az egész lakását. Roy pontosan tudja, hogy a több ezer golyóból melyik hol fog becsapódni.
Nem csoda, hisz megszámlálhatatlanul sokszor átélte már ezt a napot.
Hogy miért történik mindez, arra persze fény derül, a gond az, hogy Roy egy ponton nem tud továbbjutni, pedig nagyon fontos lenne, hogy a nap végére érjen. Mert nem csak a saját, hanem a világ sorsa is ezen múlik.
Miután gyorsan egymás után kétszer is megnéztem a filmet, azon morfondíroztam, hogy biztos lesznek, akik nem értik majd, mire fel a hatalmas lelkesedésem, hisz ez csak egy “ostoba” akciófilm. Nos nem tudom ti hogy vagytok vele, nekem a Boss Level maga volt a megtestesült, tömény szórakozás.
Persze mindig jó látni az öreg Mel Gibson-t, még akkor is, ha főgonoszt alakít, de a film szíve-lelke minden kétséget kizárólag Frank Grillo. 56 évesen keményebb, mint a gyémánt, lazább, mint egy 20 éves BMW lánca, és úgy rohan át ezen a fájdalmasan rövidnek tűnő 90 percen, hogy azt kívánjuk, bárcsak egy sorozat első részét láttuk volna, nem egy filmet.
Tömény, tökéletesen megírt akciójelenetek, egy csipet dráma (tényleg csak amennyi kell), humor, és hiszitek, vagy sem, de
egy remekbeszabott zárás – bizony, Carnahan ezt sem szúrta el.
Ennyi a Boss Level, mint ahogy mondtam is, tömény szórakozás, sajnos ritkán készítenek ilyen tökös filmet, pedig nagyon lenne rá igény.
Helló! Mit értesz remekbe szabott zárás alatt? Én nem értettem.