John David Washington korunk egyik nagy ígérete: ha jól válogat a forgatókönyvek közül a következő években, akkor biztos vagyok benne, hogy nagyon sokra viheti. Annyira talán nem, mint apja, Denzel, de nagyon sokra.
Az első igazán átütő mozis megjelenése három évvel ezelőtt a Spike Lee által dirigált BlacKkKlansman-ben volt és visszagondolva most is azt tudom mondani, amit akkor: azt a filmet félig-meddig Washington vitte el a hátán.
Menet közben persze ott volt a Nagypályások, de nagyon kellett a Tenet is, ami talán nem sikerült annyira tökéletesre csiszoltra, mint Nolan korábbi munkái, de így is egy Nolan filmben kapott főszerepet, ami nem miatta lett végül egy kicsit felemás.
Hogy milyen apropóból vállalta el a Beckett-et, (ami amúgy egy Netflix projekt, szóval a kérdésem félig költői, hisz gyaníthatóan a vaskos csekk sokat nyomott a latban), ami bár nagyon rá lett kihegyezve, sajna nem lesz egy ékköve Washington pályafutásának.
Pláne úgy érthetetlen kissé ez, hogy a rendezői székben az a Ferdinando Cito Filomarino ült, akinek (kis túlzással) ez az első komolyabb játékfilmje, és ez bizony a végeredményen meg is látszik.
Az alaptörténet egy végletekig lerágott csont: egy férfi (Washington) rosszkor van rossz helyen és amolyan hitchcock-i módon tévedésből el akarják tenni láb alól. Emiatt aztán menekülnie kell, szerencsére nem a gettó közepén, hanem a gyönyörű Görögországban.
Vannak fordulatok (az elején is), ezeket direkt nem lövöm le, mert a kritika szempontjából semmi jelentőségük és azért dobnak az összképen – a valódi gond nem is a sztorival van, mert bevállalták ezt a sablont, nincs ezzel gond, össze lehet rakni ebből egy jó kis thrillert, ha helyén van az akció, jók a karakterek és végül, de nem utolsósorban: jó a rendező.
Tudom, ez egy elég megfoghatatlan szemrehányás, de az a helyzet, hogy rengeteg olyan apró (és kevésbé apró) pillanata van a Beckett-nek, amiről süt, hogy a direktor amatőr és tapasztalatlan.
Darabos dialógusok, furán fényképezett jelenetek, végeredményül pedig a játékidő nagyjából harmada ízig-vérig tévéfilm jellegű emiatt, ami fölött képtelenség elsiklani.
A zárás szintúgy megmosolyogtató, de az összkép azért egy közepest elér: különösebben nem fájdalmas végignézni, vannak izgalmas pillanatai, kis politikai csavar, de kétlem, hogy sokan lennének azok, akik ezt másodszor is elővennék valaha.
Szólj hozzá! Számít a véleményed és regisztrálnod sem kell!