Az első ember (2018) – kritika

Damien Chazelle és Ryan Gosling másodjára is együtt dolgozik, ezúttal egy a Kaliforniai álomnál is nagyobb horderejű alkotáson.

Mégpedig ketten együtt azt a grandiózus tervet valósították meg, hogy filmre vitték az előző század és azt hiszem túlzás nélkül állíthatom, hogy az emberiség egyik, de leginkább legnagyobb tettét: a Holdra szállást.

Gosling Neil Armstrong bőrébe bújva mutatja meg nekünk, hogy a hatvanas évek végén mekkora kockázattal és emberfeletti erőfeszítéssel, lemondással és áldozattal járt ez a korát megelőző hadművelet.

Biztos vagyok benne, hogy nem vagyok egyedül Damien Chazelle imádatommal. A Whiplash és a Kaliforniai álom kettőse a legnagyobb, veterán rendezők számára is bőven elég lenne ahhoz, hogy legendaként vonuljanak vissza, miközben Chazelle-nek ez volt a második és a harmadik filmje, mindössze 31 évesen. Eszméletlen teljesítmény. Olyan teljesítmény, ami után az ember nagyjából azt csinálhatja, amihez csak kedve szottyan (egy bizony Nolan nevű úriember van ilyen pozícióban elég régóta). Damien pedig a Holdra szállást választotta témájául, egy remek és bevált főszereplővel…

ezúttal azonban a stílust nem sikerült megtalálni

Nem, őszintén mondom, hogy nem vártam egy grandiózus, Michael Bay féle űrexpedíciót, az egész egyszerűen túlságosan távol állt volna ettől a készítőgárdától.

Az azonban, hogy leforgattak egy kvázi dokumentumfilmet, nem tette eléggé könnyen fogyaszthatóvá a First Man-t. Fájt ezt leírnom, de ez az igazság.

A film központi eleme ugyanis nem a tett, hanem sokkal inkább maga az ember: Neil.

Ezzel persze semmi baj nincs. Nem lenne – pontosabban. A 140 perces játékidő azonban túlságosan sok ahhoz, hogy az emberfeletti dráma: a lánya miatt érzett veszteség, majd a eszeveszett munkatempó a küldetés sikere érdekében kellőképpen izgalomban tartsa a nézőt. (erre pluszban nagyon rájátszik az állandóan “remegő” kamera, ami a doku stílust erősíti, a nézhetőséget nagyban csökkenti).

Mindezt leszámítva azonban a First Men egy iszonyúan egyben lévő film.

Most akkor mi van… kérdezitek teljes joggal. A helyzet az, hogy a megtekintését bátran ajánlom, de valószínűleg ti is úgy lesztek vele, ahogy én: valahogy nem egészen erre számítottam. Se az alapanyag, se Chazelle miatt.

Helyenként túlságosan száraz, jó hosszú, de mégsem elég mély – mert ha már a drámára koncentrálunk, ami a hős mögött végig ott van, akkor azt illett volna kibontani ennél rendesebben, főleg, hogy bőven volt rá játékidő.

De ezzel együtt, vagy ennek dacára, a film gyönyörűen van fényképezve, az atmoszféra nagyon átjön, Goslingra egy szavunk sem lehet, képesek vagyunk a kellő pillanatban vele együtt izgulni – szóval nem rossz film ez, egyáltalán nem, csak egy kicsit más megközelítésben…. lehetett volna ez ennél sokkal jobb is. Másabb.