A rend (2024) – The Order – kritika

A rend már az első percekben jelzi, hogy nem a megszokott, hősi ívre felépített nyomozós thriller akar lenni, pedig minden adott volna hozzá. Van egy megfáradt FBI-ügynök, egy szélsőjobboldali fegyveres szervezet, bankrablások, robbantások és egy olyan amerikai közeg, ahol a gyűlölet nem elvont eszmeként, hanem mindennapi valóságként van jelen.

Justin Kurzel filmje azonban szerencsére nem a jól ismert műfaji kényelmet választja, hanem valami jóval kellemetlenebbet. Nem oldani akarja a feszültséget, hanem fokozatosan rátelepíteni a történetre. Nem egyszerűen egy nyomozás izgalmát keresi, hanem azt mutatja meg, hogyan kapcsolódik össze egy beteg ideológia a kiábrándultsággal, a magánnyal és a társadalmi rothadással.

Ettől A rend nem pusztán feszült film, hanem nyomasztó is, és ez a nyomasztás végig a javára dolgozik. A film Kevin Flynn és Gary Gerhardt könyvéből indul ki, Zach Baylin forgatókönyvéből készült, és az 1983-as idahói nyomozás történetét követi, amelynek középpontjában Terry Husk FBI-ügynök áll, amint egy neonáci csoport nyomába ered.

A Rend – ami nem tartja fent magát

Jude Law Terry Huskja az a fajta főszereplő, akit egy gyengébb film már az első tíz percben szétmagyarázna. Elmondaná, miért ment tönkre a családi élete, mennyit ivott, milyen korábbi ügyek emésztették fel, és szinte minden jelenetben külön rámutatna arra, hogy ez az ember belülről már rég megroppant. A rend ennél jóval visszafogottabb és okosabb. Husk már a puszta megjelenésével fáradtnak hat. Nem látványosan lezüllött, inkább elhasználódott, mintha hosszú évek alatt kiszivárgott volna belőle valami, amit már nem lehet pótolni. Law remekül talál rá erre a rezignált, mégis makacs energiára. A figurája nem szónok, nem különösebben rokonszenves, és nem is a klasszikus, becsületes nyomozó romantikus mintája. Inkább olyan ember, aki már régen nem hisz a világ rendjében, de még nem tudott teljesen lemondani arról, hogy legalább egy kis részét helyre lehetne tenni. Ettől válik igazán hitelessé. Nem erkölcsi fölényből megy előre, hanem azért, mert már túl mélyre jutott ahhoz, hogy egyszerűen kihátráljon az ügyből.

A másik oldalon Nicholas Hoult Robert Jay Mathewsa áll, és éppen ettől lesz különösen izgalmas a film. Hoult kivételes pontossággal formálja meg azt a fajta szélsőséges figurát, aki nem habzó szájú szörnyetegként veszélyes, hanem éppen attól, hogy első pillantásra rendezettnek, nyugodtnak, majdnem hétköznapinak látszik. Mathews nem azért félelmetes, mert folyton ordít, hanem mert a legborzalmasabb dolgokról is higgadtan beszél. A film egyik legjobb döntése, hogy nem démonizálja túl ezt az alakot. Inkább azt mutatja meg, hogyan lesz egy karizmatikus, magabiztos, céltudatos emberből olyan vezér, aki a gyűlöletet nemcsak kimondja, hanem szervezetbe, pénzbe, fegyverbe és cselekvésbe fordítja át. Hoult játékában végig ott van az a hideg célszerűség, amely miatt világossá válik, hogy ez az ember nem pusztán eszméket hangoztat, hanem módszeresen építkezik. Éppen ettől válik veszélyesebbé, mint a harsányabb, látványosan őrült filmes fanatikusok többsége.

A rend egyik legnagyobb erénye, hogy nem egyszerű jó-rossz szembenállásként kezeli ezt a történetet, hanem két különböző megszállottság ütközéseként.

Terry Husk és Mathews nem ugyanabban az erkölcsi térben mozognak, mégis pontosan érzékelhető, hogy mindkettejükben van valami kóros egyirányúság. Az egyikük a rend maradékát próbálja megvédeni, a másik annak teljes felszámolására készül, mégis mindketten magányos, befelé keményedett férfiak, akik már rég képtelenek normálisan kapcsolódni másokhoz. A film legerősebb jeleneteiben ez a hasonlóság nem kimondott állításként, hanem finoman érezhető szervezőelvként van jelen. Kurzel kifejezetten jól ért ahhoz, hogy olyan férfiakat mutasson meg, akiket a saját rögeszméik már majdnem teljesen felemésztettek. Itt is ezt teszi, csak most a személyes önpusztítást összekapcsolja az amerikai szélsőjobb történelmi örökségével, és ettől az egész jóval nagyobb súlyt kap.

Ebben sokat segít a környezet is. A film az amerikai északnyugatot nem képeslapszerű háttérként használja, hanem olyan térként, amelynek a nyugalma eleve gyanús. Erdők, folyók, országutak, poros kisvárosok, lepukkant bárok és fából ácsolt belső terek váltják egymást, és mindennek van valami kimerült, kopott, hideg tapintása. Adam Arkapaw operatőri munkája pontosan ezt a fáradt, fakó Amerikát ragadja meg. A táj önmagában gyönyörű, de a film képei mégsem megnyugtatóak, inkább azt sugallják, hogy ezeken a helyeken túl sok minden marad észrevétlen. Kurzel mindig is érzékenyen nyúlt a vidék és az erőszak kapcsolatának bemutatásához, és A rend ezt a látásmódot kifejezetten jól használja. Nem harsányan, nem látványoskodva, hanem állandó nyugtalanság formájában. A film egyik legfontosabb vizuális erénye, hogy a tágas természet és a beszűkült lelkek közötti ellentétből építkezik.

A nyomozás szála közben végig feszes marad, de nem azért, mert a film mindenáron túlcsavarja a rejtélyt.

A rend nem nagy leleplezésekre épít, hanem aprólékos feltárásra. Terry Husk nem zseniális mutatványokkal jut közelebb az igazsághoz, hanem makacsul, fáradtan, olykor szinte puszta ösztönből halad előre. Ebben nagy szerepe van Tye Sheridan karakterének is, a helyi rendőr Jamie Bowennek, aki kezdetben fiatalabb, lendületesebb ellenpontnak tűnik, de a film szerencsére nem egyszerű segédfiguraként használja. Sheridan jelenléte azért működik jól, mert nem akarja túlhangsúlyozni magát Law mellett, inkább finoman ráhangolódik erre a fojtott, komor ritmusra. Kettejük kapcsolata nem barátkozós nyomozópáros-dinamika, hanem szükségből kialakuló szövetség, amelyben kölcsönös tisztelet van, de kevés illúzió. Ez sokat számít, mert a film így elkerüli azokat a megszokott kliséket, amelyek azonnal kényelmessé és kiszámíthatóvá tennék a történetet.

Ami igazán súlyossá teszi A rendet, az a politikai és társadalmi háttér.

A film nemcsak egy nyolcvanas évekbeli ügyet rekonstruál, hanem tudatosan rámutat arra is, hogy ezek az eszmék nem záródtak a múltba. Szerencsére nem válik direkt politikai tanmesévé, és nem akar mindenáron didaktikus lenni, de végig ott dolgozik benne az a felismerés, hogy az amerikai szélsőjobboldal története nem elszigetelt őrültek históriája, hanem hosszú ideje épülő folyamatoké. Mathews és társai nem a semmiből bukkannak fel, és nem is valamiféle történelmi balesetként jelennek meg. A film azt mutatja meg, hogyan lesz a szélről induló gyűlöletből szervezett, cselekvőképes erő. Ettől A rend nemcsak krimi vagy thriller, hanem történelmi figyelmeztetés is. Éppen azért hat ennyire kellemetlenül, mert ezt nem kimondott tételek formájában közli, hanem hagyja, hogy az összefüggések maguktól rajzolódjanak ki.

Kurzel rendezése ugyanakkor nem hibátlan, és ez főként a film utolsó harmadában válik láthatóvá. Amíg a történet a nyomozás fokozatos szűkülésére, az ideológiai fertőzés hétköznapiságára és a szereplők közötti csendes párharcra épít, addig szinte végig nagyon erősen működik. A végjátékban viszont néha az az érzés támad, mintha a film valamelyest rákapna a nagyobb, látványosabb csúcspontokra. Nem omlik össze ettől, és a feszültség is megmarad, de van néhány jelenet, ahol már jobban érződik a műfaji ráerősítés, mint az a nyers, türelmes megfigyelés, amely addig olyan sokat adott neki. A csúcspont kétségtelenül hatásos, csak egy árnyalattal hangosabb annál, mint amit az addigi tónus indokolt volna.

Szintén érződik némi egyenetlenség a mellékszereplők kezelésében.

Jurnee Smollett FBI-ügynöke például érdekesebb figurának látszik annál, mint amennyit végül kapunk belőle, és ugyanígy Mathews környezetében is vannak olyan szereplők, akik inkább funkcióként vannak jelen, mint valóban kibontott emberként. Ez azért válik feltűnővé, mert a központi kettős olyan erős, hogy mellette óhatatlanul is látszik, hol maradt kevesebb idő és figyelem másokra. A film ezzel együtt nem esik bele abba a hibába, hogy az egész világát díszletként használja két nagy alakítás mögött. Inkább csak az érződik rajta, hogy még valamivel több idővel néhány viszonyrendszere igazán emlékezetessé válhatott volna.

Mindezek ellenére A rend nagyon erős film, mert pontosan tudja, mitől válik igazán ijesztővé ez az anyag. Nem attól, hogy hangosan elítéli a neonácikat, mert ez önmagában még kevés volna, hanem attól, hogy megmutatja a rendszeressé váló erőszak csábító logikáját. Azt, hogyan lesz egy szélsőséges eszméből közösségi élmény, abból akció, abból fegyveres terv, és végül abból valami, ami már nem marad a periférián. Kurzel legnagyobb eredménye, hogy nem csinál ebből sem izgalmas bűnromantikát, sem didaktikus tanmesét. Inkább hosszú időre bent tartja a történetet ebben a hideg, koszos, erkölcsileg fertőzött világban. Jude Law pedig remekül fogja össze ezt az egészet egy olyan alakítással, amely egyszerre kiégett, dühös és makacsul emberi.

A film ritmusa külön említést érdemel, mert abban is van egyfajta tudatos önfegyelem.

Nem kapkod, nem törekszik arra, hogy minden néhány percben újabb fordulattal bizonyítsa a fontosságát, inkább fokozatosan építkezik. Ez a fajta visszafogottság különösen jót tesz annak, hogy a történetben megjelenő erőszak soha nem válik puszta látványossággá. Amikor a film keményebb, akkor azért kemény, mert az odavezető folyamatnak valódi súlya van. A rend ebből a szempontból ritkább darab a műfajon belül, mert nem az akcióval akarja felpörgetni magát, hanem a nyomasztó következetességgel. Ez a hozzáállás nem minden pillanatban hibátlan, de végig komolyan vehetővé teszi.

Ugyanilyen fontos az is, hogy a film a maga komorsága ellenére sem válik üresen komolykodóvá. Nem akarja egyszerűen sötét színekkel és megfáradt arcokkal eladni a jelentőségét, hanem valóban felépíti azt a világot, amelyben ezek az emberek mozognak. A társadalmi feszültség, az intézményi fáradtság, a vidéki Amerika kimerültsége és a szélsőséges ideológia szervezettsége mind ugyanabba az irányba mutatnak. A rend éppen ezért több, mint jól összerakott bűnügyi film. Olyan munka, amelynek a műfaji ereje és a történelmi súlya folyamatosan erősíti egymást.

Mindent összevetve tehát az Éden egy látványos, feszült és nyugtalanító film, amely akkor a legerősebb, amikor nem a fordulataival akar sokkolni, hanem azzal a keserű felismeréssel, hogy a civilizációból menekülő ember a saját romlottságát mindig magával viszi.