Sokszor írtam már – és félek, hogy még sokszor fogom is – a horror az bizony egy nagyon nehéz műfaj.
No nem arra gondolok, hogy kitartást kíván félig letakart szemmel végigrettegni a borzalmakat nekünk, nézőknek, hanem sokkal inkább arra, hogy baromira nem egyszerű jó horrort csinálni.
Hogy miért nem? Nos erre alapvetően egyszerű a magyarázat: meghatni, vagy épp megnevettetni nem annyira nehéz az átlagnézőt, ráadásul egy-egy poén még sokadszorra is mosolyt csal az arcunkra, egy-egy szerelmes pár egymásra találása akárhányszor könnyeket csalhat a szemünkbe. De azt elérni, hogy a néző feszengjen, féljen, rettegjen és élje meg nyomasztónak amit lát – mégse idegesítse -, no az nem egyszerű feladat.
Mert egy horrorfilmmel mindig szőrősszívűbb az ember fia. Ha már láttunk hasonló fordulatot valahol, ha sok a jumpscare, ha kevés a jumpscare, ha nem teljesen eredeti az ötlet, ha túl nyomasztó, ha nem elég nyomasztó… mind-mind szarvashiba. Ezért aztán a horrorfilmesek megpróbálnak újítani – na jó, nem mindegyik -, netalántán meglovagolni az épp aktuális trendeket.
Így van ez Lee Cronin első filmjével is, A gyermekkel, amely eredetileg a The Hole in the Ground címmel fut – és mint legtöbbször, az eredeti cím most is sokkal találóbb -.
Szóval Cronin egyrészt megpróbált újítani, másrészt meg meglovagolni a mostanság nagyon futó gyerekhorror hullámot, így hát ezúttal két főszereplőnk az egyedülálló anya Sarah (Seána Kerslake) és kisfia Chris (James Quinn Markey), akik kettecskén, maguk mögött hagyva a múltat elköltöznek a vadregényes ír táj kellős közepére, egy baljóslatú erdő mellé. Aminek a közepén ott tátong egy bizarrul kerek, hatalmas gödör.
Chris pedig hát… elkóborol… mert mit is tesznek a kisfiúk, amikor az anyjuk megtilt nekik valamit? Hát persze, hogy az ellenkezőjét.
Azonban az a srác, aki visszatér már nem egészen az a srác, aki elment és Sarah érzi ezt. Egy anya természetesen tudja, ha valami nincs rendben a gyermekével. És Chrissel valami nagyon nincsen rendben. Ahogy az erdővel sem. A fura öregasszonyról pedig ne is beszéljünk. Sarah-nak viszont valahogy a végére kell járnia, hogy mi történik, és ha kell, akkor alá kell szállnia a pokol legmélyebb bugyraiba is.
Oké, nem mondom, hogy frissítően üde koncepcióval állunk szemben, de elkeseredésre nincs ok, számtalan pozitív dolog szól a film mellett. Kezdjük rögtön a legjobbal: ez pedig az atmoszférateremtés, minden horror dobogó szíve.
Ahhoz képest, hogy Cronin még csak bontogatja a szárnyait, egész jó munkát végzett: ahelyett, hogy erőszakosan belelökne minket, szép lassan, komótosan, de ellentmondást nem tűrően húz le a feszültségbe a film. Nem kapunk ötpercenként az arcunkba üvöltő jumpscare-eket, helyett szép lassan kúszik be a bőrünk alá a feszültség.
Nagyjából tudjuk, hogy merre tartunk, de sosem vagyunk teljesen biztosak a dolgunkban – és ez jó!-, hogy aztán a film zárása ismételten kellemesen teljen, mert oda azért sikerült némi eredetiséget becsempészni.
Mondom ezt úgy, hogy azért rengeteg kérdés nyitva maradt, gyakorlatilag olyan a lezárás, mintha már készülne a folytatás, ebben azonban egyáltalán nem vagyok biztos. Mármint hogy ez kap egy következő részt.
Maradéktalanul azért nem lehetünk elégedettek. A színészek ugyan jó munkát végeztek – pláne, hogy egyikük sem egy A-listás sztár-, a történet azonban feszültség ide, vagy oda, nem mer elrugaszkodni a jól bevált sémáktól. Eme aggályom persze leginkább a gyakorló horrorfogyasztóknak érdekes, aki évente 1-2 alkotást néz meg, azt nem fogja zavarni.
Mindent összegezve egy korrekt filmet kaptunk, aminél a klisés történet ugyan zavaró lehet, de annyira nem, hogy eltántorítson titeket a megtekintéstől, mert egyéb aspektusokban azért kárpótol minket Cronin alkotása.
[fb_button]
Szólj hozzá! Számít a véleményed és regisztrálnod sem kell!