Hol is kellene kezdenem? Merengtem el egy pillanatra amikor megpróbáltam összefoglalni magamban az Inferno által okozott filmélményt. Talán Tom Hanks-nél lenne ildomos indítanom, de csak a tisztánlátás kedvéért. Szóval tömören és röviden: imádom a palit. Persze igazán a nyolcvanas-kilencvenes években nyújtott munkájáért vagyok rajongó, mert valahogy mióta gyűlnek a ráncok a homlokán, azóta egyre többször nyúl mellé (hol többé, hol kevésbé), noha még mindig vannak emlékezetes alakításai, azért a neve már nem feltétlen garancia arra, hogy a film nagyot fog durranni.
Szóval rajongóként mondom, hogy a Robert Langdon vonal nálam teljesen zsákutca és nem azért, mert leszólnám Dan Brown regényeit, szó sincs róla, számomra inkább az egész méltatlan Tom Hanks-hez és ezt nem feltétlen úgy értem, hogy az ő tehetsége vagy tudása túlontúl kiemelkedik, hanem úgy, hogy egyszerűen nem illik rá a szerep és emellett ezek a filmek nem adnak pluszt, nem emelkednek ki a tömegből, maximum azért, mert az alapként szolgáló könyvek hihetetlen sikeresek, illetve mert Hanks neve húzóerő.
Egyszer simán megnéztem a Da Vinci-kódot is és az Angyalok és démonokat is, de nagyjából ennyi. Ezt a sort folytatja az Inferno, annyi különbséggel, hogy az összképet tekintve a trilógia záróepizódja még gyengébbre sikerült, mint az előző kettő.
Főhősünk amnéziával ébred, aztán villámgyorsan a zavarosban találja magát és arra eszmél, hogy a WHO meg még ki tudja milyen szervezetek vannak a nyomában és persze menekülőre fogja, Sienna (Felicity Jones) társaságában. A vallásosság, mint eddig oly fontos tényező ezúttal elmarad, helyette kapunk egy őrült milliárdost a maga roppant gonosz tervével, miszerint halála előtt valahová elrejtett egy adaggal a mindenkit elpusztító halálos vírusból, és ez pár nap múlva el is szabadul. Langdon persze elkezdi felgöngyölíteni az ügyet, megkapjuk a szokásos történelemleckét, összeesküvés elméleteket, no és a happy endet.
Nagyjából ezt tudja az Inferno két órás játékideje, ami azért így utólag, őszintén megvallva, jóval többnek tűnt. Nem feltétlen érzem szükségét, hogy apró kis elemeire lebontva nekiálljak szétcincálni a filmet, mert a lényeg az, hogy egyben nem működik. Sem a Tom Hanks – Felicity Jones páros közti kémia, sem a történet, ami számtalanszor megakad és nyögve nyelős, sem a feszültségkeltés, az izgalom becsempészése nem jött össze Ron Howard-nak.
Cserébe viszont nem sokat kell gondolkodnunk: mindent a szánkba rágnak, a lehető legklisésebb módon, hogy még véletlenül se maradjunk le semmiről, ha esetleg elbóbiskoltunk volna valamelyik üresjárat alatt. Félre értés ne essék: azoknak, akik rajonganak az eddigi Brown adaptációkért, nagyjából az Inferno is tetszeni fog. A többiek viszont semmi jóra ne számítsanak, mert a minőség ezúttal a Da Vinci-kód szintjét még alulról sem súrolja.
Megfáradt történet, megfáradt főszereplővel: ez az Inferno rövid összefoglalója. Noha szinte mindenkin érezhető, hogy túl sok kedvvel egyik forgatási napnak se álltak neki, amíg a jegypénztáraknál így teljesítenek a Brown adaptációk, addig biztosak lehetünk benne, hogy nem az utolsó Langdon kalandot láthattuk. (5.5/10)
[fb_button]
Még most az elején bevallom, hogy nem olvastam Dan Brown könyvét. A korábban megfilmesített regényeit sikerült, az Infernot nem. Valaki kifáradt azt hiszem. Az író, a forgatókönyvíró, vagy én. Tom Hanks kiváló karakter, nagyszerű színész, de hozott anyagból dolgozik. Élményt nyújtott a személye, nem úgy mint a film. A jelek és szimbólumok, valamint helyszínek sora egyre sablonosabbá válik. A képek fakók és időnként kaotikusak. Tényleg ilyen könnyű kipusztítani az emberiséget? Középszintű gazdagsággal és pszichopata elmezavarral belevágni, és kis híján eljutni eddig? Kétlem, vagyis nem hihető a film. Ettől fogva a produkciónak más területen kellett volna kiemelkednie, de nem sikerült. A… Tovább is van (hozzászólás lenyitása) >>>