Bár ezúttal már nem a Peti sárkánya magyar címet kapta, a Pete’s Dragon bizony egy remake. Talán sokaknak jelent ez most újdonságot, de ez a helyzet: a Disney ugyanis 1977-ben már filmre vitte a történetet, igaz, merőben más formában és tálalásban. Talán ennek is köszönhető, hogy az eredeti nem volt túlságosan sikeres (és a tengeren innen ismert sem igazán). Ritka az, amikor a Disney boszorkánykonyhájából nem egy sikerfilm kerül elő, a Peti sárkánya viszont ilyen volt, túl sok musical betét, talán túlságosan is bugyuta (fura ezt leírni egy Disney mese kapcsán) megvalósítás a rajzolt elemmel rontotta az összképet, mindenesetre nem ez a stúdió legnagyobb sikere.
Mégis úgy döntöttek, hogy a soron következő élőszereplős remake a Pete’s Dragon legyen. Talán azért, hogy kijavítsák a majd negyven éves “hibát”, talán azért, mert meglátták a fantáziát a szeretni való sárkányban; nem tudni, de nem is lényeges. Ami lényeges, az az, hogy a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek gyerek és ifjúsági/családi filmjein felnőtt lelkem végre őszintén örülhetett egy alkotásnak.
Az Elliott ugyanis pontosan egy ilyen film: mintha negyven évvel készült volna (mai technikát felhasználva). Nincs benne túlerőltetve a gonosz, nem akciójelenetekkel operál, nem rohan, nem kapkod, mégsem unalmas egy pillanatig sem, legyen a néző akár tíz, akár negyven éves.
Pete egy balesetben árván marad, és egy erdőben találja magát, ahol hamar rádöbben, hogy a rengetegben élő hatalmas sárkány legendája mégsem egészen legenda. A kedves, barátságos óriás a védelmébe veszi a fiút és felneveli: évekig elválaszthatatlanok, mígnem a vadőr egy nap rátalál és együtt kell szembeszálljanak Gavin-nel, aki az erdő kipusztításán munkálkodik. A történet nagy vonalakban ennyi, a hangsúly itt elsősorban a megvalósításon van, ami tulajdonképpen kifogástalanra sikeredett.
Persze a mai filmekhez (és ide értem az animációs, vagy félanimációs mozikat, meséket is) szokott szemnek az Elliott egy kicsit lassúnak hat, de egy pillanatig sem unalmasnak. Mindössze mára már szokatlan, ha egy film nem operál nagy jelenetekkel, nem kell kapkodni a fejünket a hatalmas csatajelenetek, vagy üldözések láttán, csupán szívet melenget, érzelmekkel játszik, a szeretettek operál.
A film tanít, de nem erőszakosan teszi: a maga (néhol talán túlságosan is) bájos módján hívja fel a figyelmet arra, hogy figyeljünk oda egymásra, hogy mennyire fontos az életünkben a barátság, a család, a hűség. Külön öröm, hogy David Lowery úgy tudta ezt tálalni, hogy az a kicsik és nagyok számára egyaránt élvezetes legyen.
Az Elliott, a sárkány egy nagyon nagyon jó remake és egy remek film. Néhol tényleg túlságosan cuki, és talán egy picit lassú (bár én ezért külön hálás voltam, de lehet, hogy sokan nem így lesztek majd vele), de egy ízig-vérig a régi korokat idéző családi film – bárcsak sokkal több ilyen készülne.
A végszó pedig legyen egy vallomás: bár eleinte nem gondoltam volna, de engem megvettek kilóra az élőszereplős feldolgozásokkal. A dzsungel könyve és a Hamupipőke után számomra ez is telitalálat volt. 8/10
[fb_button]
Szólj hozzá! Számít a véleményed és regisztrálnod sem kell!